Pályázatokra, hitelekre épített gazdaság, társadalom
”Bízzátok rám egy nemzet pénzügyeinek ellenőrzését, és nem érdekel kik csinálják a törvényeiket” Mayer Amschel Rothschild
A pályázatokkal nyerhető összegek és hitelek jelentős szerepet töltenek be a magyar gazdasági életben. Mivel ezek nincsenek szoros összefüggésben korábbi gazdasági teljesítménnyel, így jelentős torzulásokat eredményezhetnek.
Gazdasági teljesítmény híján tőke szerzés szempontjából felértékelődik a hitelt folyósító intézmény, ill. a hitelkérelmet és pályázatokat elbírálók személye. Nem mindegy, hogy ki mekkora összeget kap, milyen törlesztési feltételekkel, illetve másik oldalról, mi az amire a pályázati pénz elkölthető. Tőkeszerzés, vállalat alapítás szempontjából így jelentősen felértékelődhet a személyes kapcsolat jelentősége, a szakértelemmel, végzettséggel szemben. A felborult értékrendek átírhatják a társadalmi szabályokat, erkölcsi normákat.
A források elosztói kiemelt szerepet játszanak, és megfelelő társadalmi kontrol híján könnyen önállósíthatják magukat, szolgálhatják szűkebb csoportok vagy önnön érdekeiket a társadalmival szemben. Mivel jelentős összegek felett rendelkeznek, fontos a fokozott ellenőrzés, az összeférhetetlenség szigorú szabályozása a jogtalan haszonszerzés céljára létrejövő estleges összefonódások megakadályozására. Visszaélésre utalhat, ha a hitelt vagy pályázatot elbíráló személy később szerephez jut a támogatást vagy hitelt elnyerő vállalatnál, ill. ha az igénylő kedvezőbb feltételekkel jut az összeghez.
A gazdasági objektumok értékesítésénél az állami tulajdont privatizáló intézmények, és azok döntéshozói kerültek kulcspozícióba. Azok a személyek vagy csoportosulások, akik mind a tőkét biztosító bankokra mind a privatizációs intézményekre hatással lehettek könnyen sajátíthattak ki állami tulajdont valós érték alatt, azaz károsíthatták meg az országot. Abból a tényből kiindulva, hogy az állami vagyon jó része eltűnt, megállapítható, hogy Magyarországon voltak olyan személyek és csoportosulások, akik megtudták teremteni szükséges összefonódásokat.
Az állami vezetők, bankigazgatók felelőssége egyértelmű, a rájuk bízott vagyon hűtlen kezelése jól nyomon követhető, és dokumentált. Princz Gábor alacsony kamatú hitelek nyújtásáról híresült el. A hiteleket csak VIP tagok vehették fel, és elég volt az így kapott összeget magasabb kamatozású betétként elhelyezni a haszonért. Volt aki százmilliós nagyságrendben élt a lehetőséggel.
A privatizációs ’gengeket’ a politikusok hozták létre, holott pont nekik kellett volna felügyelni a privatizáció tisztaságára. Suchmann Tamás és Kocsis István nevei fémjelzik ezt a korszakot. A Tocsik ügyként kipattant sikerdíj kifizetés mutatja, hogy az állami tulajdont a privatizálók mennyire sajátjuknak érezték. A sikerdíjak amúgy a megvesztegetési összegek legalizálási kísérletének is tekinthetők, melyet ráadásul az állammal fizettettek.
A külföldi befektetők is lecsaptak a lehetőségre, az energetika privatizációjának keretében pl. a német tender győztes RWE AG szinte magának írta a szerződést, melynek alapján rátette a kezét a magyar energetika nagy részére, élve a Kocsis István adta lehetőséggel.
A Siemens villamosoknál, a Grippen vadászrepülők vásárlásánál még csak a gyanú volt erős, de a Strabag ügynél már egyértelművé vált, hogy külföldi vállalatok kemény csúszó pénzeket fizetnek politikusainknak, pártjainknak. Kunzce Gábor láthatóan nem értette, hogy ebben mi kivetni való van.
Több vállalatot szereztek meg külföldi cégek potom pénzért, az adott vállalatok vezetőinek, vagy befolyásos politikusoknak fizetett ’sikerdíjak’ következtében. Volt olyan országos hírű húsipari üzem, amit egy családi ház értékéért vett meg a később rendőrség által körözött német ’vállalkozó’.
Pályázatokkal, állami kényszerrendelésekkel is nagyot lehet kaszálni, amint azt Kóka János Dataplex ügye is szemlélteti, ahol egy kényszerrendelésekkel feltuningolt szerverházon pár hónap alatt milliárdokat kerestek. Az off-shore cégekben és külföldi bankokban aztán könnyű eldugni a talált pénzt.
Gyurcsány Ferenc a privatizációs visszaélések teljes skáláját produkálta. Családi és politikai kapcsolatai révén könnyen jutott pénzhez, és ugyanezen kapcsolatok réven könnyen szerzett állami vagyont az értéke alatt. Leglátványosabb húzása, amikor egy jutányosan megszerzett állami ingatlant a vételár többszöröséért béreltette vissza az állammal. Ezen tranzakciókhoz nem gazdasági ismeretek, hanem kapcsolatok, gátlástalanság és lebénított bűnüldözés kellettek.
Lehetne sorolni oldalakon át a példákat, ahol nyomon követhető az a mechanizmus, mely összefonódások által biztosítja a teljesítmény nélküli gyors vagyoni gyarapodást, a közösségi vagyon kisajátítását, ellopását. Ez a mechanizmus, és az abból élő személyek fojtották meg a magyar gazdaságot, okozták a társadalmi válságot. Ennek a mechanizmusnak teremtette meg a közeget a liberalizmus a rend szétverésével olyan szinten, hogy ma már akár az alkotmányban rögzített demokratikus választójogtól is megfoszthatják a lakosságot a hatalmon levők.
Több jel is utal arra, hogy egy szűkebb csoport szervezte meg az ország vagyonának kisajátítását, a múlt rendszer politikai hatalmának gazdaságivá konvertálását. A politikából a gazdasági szférába átmozgatott káderek kimazsolázták maguknak azokat a vállalatokat, ingatlanokat amelyekben fantáziát láttak. Később a működőképeseket megtartották, a többit eladták. Összességében a magyar gazdaság versenyképessége így lenullázódott, az ország szabad prédája lett a külföldi befektetőknek. Az IMF ékként már itt volt a 80-as évek elejétől, ami megkönnyítette az inváziót. Az ország a 90-es években a nyugati országok gazdasági katalizátora lett, a szétrombolt magyar gazdaság vákuumként szippantotta be a nyugati termékeket, vállalatokat. A számlát IMF hitelek és EU támogatások segítségével rendezte az ország, az adósság spirál emelkedését az ország vagyon jelentős részének értékesítése sem tudta ellensúlyozni.
Az ország kisajátításában, eladásában MSZP-SZDSZ- hez közelei körök játszották a főszerepet.
Gyurcsány Ferenc az Apró klánnal, a privatizációt vezénylő Suchmann-Kocsis páros, a több ember haláláért és tönkretételéért felelős Bajnai Gordon, aki mellesleg az EU források elosztását irányította, Kóka János, Princz Gábor és még lehetne sorolni a hirtelen gazdagodottak névsorát. Ezeket az embereket feltétlenül el kell számoltatni, mert egyrészt nagy kárt okoztak az országnak, másrészt személyes példájukkal mintegy rablási hullámot generáltak.
Az Antall kormány idején alattomosan beindult és napjainkig tartó ’osztogatás és fosztogatás’ korszakért az MSZP-t terheli a felelősség. Ennek következtében az ország kimaradt egy világméretű konjunktúrából, és már a világválság előtt kapitulált gazdaságilag, az ország valójában a Habsburg birodalom gyarmati szintjére süllyedt.
Az ország létkérdése a magyar szektor megerősítése a gazdaság minden területén. Az elmúlt húsz évet a munkavállalók vegetálása jellemezte, a korszerűtlen termelési struktúrákat a bérek alacsony szinten tartásával, a munkavállalók kiszolgáltatottságának növelésével ellensúlyozták, paradox módon a baloldalinak mondott MSZP közreműködésével.
Háttérbe kell szorítani az uram-bátyám alapú kontraszelekciót, a végzettségeknek vissza kell adni a becsületét, szankcionálni kell a munkahelyi visszaéléseket. A magyar vállalatokat európai szintre kell hozni, növelni kell a hatékonyságot, szakértelmet.
A hitel és pályázat alapú gazdaságot termelés alapúvá kell alakítani, ahol az ország képes a felhasznált források, javak ellenértékének kitermelésére. Ennek jelenlegi legnagyobb akadálya az az országra telepedett klientúra, aki politikai hatalmából kovácsol gazdasági tőkét elsősorban magának és szimpatizánsainak.
Across
Gazdasági teljesítmény híján tőke szerzés szempontjából felértékelődik a hitelt folyósító intézmény, ill. a hitelkérelmet és pályázatokat elbírálók személye. Nem mindegy, hogy ki mekkora összeget kap, milyen törlesztési feltételekkel, illetve másik oldalról, mi az amire a pályázati pénz elkölthető. Tőkeszerzés, vállalat alapítás szempontjából így jelentősen felértékelődhet a személyes kapcsolat jelentősége, a szakértelemmel, végzettséggel szemben. A felborult értékrendek átírhatják a társadalmi szabályokat, erkölcsi normákat.
A források elosztói kiemelt szerepet játszanak, és megfelelő társadalmi kontrol híján könnyen önállósíthatják magukat, szolgálhatják szűkebb csoportok vagy önnön érdekeiket a társadalmival szemben. Mivel jelentős összegek felett rendelkeznek, fontos a fokozott ellenőrzés, az összeférhetetlenség szigorú szabályozása a jogtalan haszonszerzés céljára létrejövő estleges összefonódások megakadályozására. Visszaélésre utalhat, ha a hitelt vagy pályázatot elbíráló személy később szerephez jut a támogatást vagy hitelt elnyerő vállalatnál, ill. ha az igénylő kedvezőbb feltételekkel jut az összeghez.
A gazdasági objektumok értékesítésénél az állami tulajdont privatizáló intézmények, és azok döntéshozói kerültek kulcspozícióba. Azok a személyek vagy csoportosulások, akik mind a tőkét biztosító bankokra mind a privatizációs intézményekre hatással lehettek könnyen sajátíthattak ki állami tulajdont valós érték alatt, azaz károsíthatták meg az országot. Abból a tényből kiindulva, hogy az állami vagyon jó része eltűnt, megállapítható, hogy Magyarországon voltak olyan személyek és csoportosulások, akik megtudták teremteni szükséges összefonódásokat.
Az állami vezetők, bankigazgatók felelőssége egyértelmű, a rájuk bízott vagyon hűtlen kezelése jól nyomon követhető, és dokumentált. Princz Gábor alacsony kamatú hitelek nyújtásáról híresült el. A hiteleket csak VIP tagok vehették fel, és elég volt az így kapott összeget magasabb kamatozású betétként elhelyezni a haszonért. Volt aki százmilliós nagyságrendben élt a lehetőséggel.
A privatizációs ’gengeket’ a politikusok hozták létre, holott pont nekik kellett volna felügyelni a privatizáció tisztaságára. Suchmann Tamás és Kocsis István nevei fémjelzik ezt a korszakot. A Tocsik ügyként kipattant sikerdíj kifizetés mutatja, hogy az állami tulajdont a privatizálók mennyire sajátjuknak érezték. A sikerdíjak amúgy a megvesztegetési összegek legalizálási kísérletének is tekinthetők, melyet ráadásul az állammal fizettettek.
A külföldi befektetők is lecsaptak a lehetőségre, az energetika privatizációjának keretében pl. a német tender győztes RWE AG szinte magának írta a szerződést, melynek alapján rátette a kezét a magyar energetika nagy részére, élve a Kocsis István adta lehetőséggel.
A Siemens villamosoknál, a Grippen vadászrepülők vásárlásánál még csak a gyanú volt erős, de a Strabag ügynél már egyértelművé vált, hogy külföldi vállalatok kemény csúszó pénzeket fizetnek politikusainknak, pártjainknak. Kunzce Gábor láthatóan nem értette, hogy ebben mi kivetni való van.
Több vállalatot szereztek meg külföldi cégek potom pénzért, az adott vállalatok vezetőinek, vagy befolyásos politikusoknak fizetett ’sikerdíjak’ következtében. Volt olyan országos hírű húsipari üzem, amit egy családi ház értékéért vett meg a később rendőrség által körözött német ’vállalkozó’.
Pályázatokkal, állami kényszerrendelésekkel is nagyot lehet kaszálni, amint azt Kóka János Dataplex ügye is szemlélteti, ahol egy kényszerrendelésekkel feltuningolt szerverházon pár hónap alatt milliárdokat kerestek. Az off-shore cégekben és külföldi bankokban aztán könnyű eldugni a talált pénzt.
Gyurcsány Ferenc a privatizációs visszaélések teljes skáláját produkálta. Családi és politikai kapcsolatai révén könnyen jutott pénzhez, és ugyanezen kapcsolatok réven könnyen szerzett állami vagyont az értéke alatt. Leglátványosabb húzása, amikor egy jutányosan megszerzett állami ingatlant a vételár többszöröséért béreltette vissza az állammal. Ezen tranzakciókhoz nem gazdasági ismeretek, hanem kapcsolatok, gátlástalanság és lebénított bűnüldözés kellettek.
Lehetne sorolni oldalakon át a példákat, ahol nyomon követhető az a mechanizmus, mely összefonódások által biztosítja a teljesítmény nélküli gyors vagyoni gyarapodást, a közösségi vagyon kisajátítását, ellopását. Ez a mechanizmus, és az abból élő személyek fojtották meg a magyar gazdaságot, okozták a társadalmi válságot. Ennek a mechanizmusnak teremtette meg a közeget a liberalizmus a rend szétverésével olyan szinten, hogy ma már akár az alkotmányban rögzített demokratikus választójogtól is megfoszthatják a lakosságot a hatalmon levők.
Több jel is utal arra, hogy egy szűkebb csoport szervezte meg az ország vagyonának kisajátítását, a múlt rendszer politikai hatalmának gazdaságivá konvertálását. A politikából a gazdasági szférába átmozgatott káderek kimazsolázták maguknak azokat a vállalatokat, ingatlanokat amelyekben fantáziát láttak. Később a működőképeseket megtartották, a többit eladták. Összességében a magyar gazdaság versenyképessége így lenullázódott, az ország szabad prédája lett a külföldi befektetőknek. Az IMF ékként már itt volt a 80-as évek elejétől, ami megkönnyítette az inváziót. Az ország a 90-es években a nyugati országok gazdasági katalizátora lett, a szétrombolt magyar gazdaság vákuumként szippantotta be a nyugati termékeket, vállalatokat. A számlát IMF hitelek és EU támogatások segítségével rendezte az ország, az adósság spirál emelkedését az ország vagyon jelentős részének értékesítése sem tudta ellensúlyozni.
Az ország kisajátításában, eladásában MSZP-SZDSZ- hez közelei körök játszották a főszerepet.
Gyurcsány Ferenc az Apró klánnal, a privatizációt vezénylő Suchmann-Kocsis páros, a több ember haláláért és tönkretételéért felelős Bajnai Gordon, aki mellesleg az EU források elosztását irányította, Kóka János, Princz Gábor és még lehetne sorolni a hirtelen gazdagodottak névsorát. Ezeket az embereket feltétlenül el kell számoltatni, mert egyrészt nagy kárt okoztak az országnak, másrészt személyes példájukkal mintegy rablási hullámot generáltak.
Az Antall kormány idején alattomosan beindult és napjainkig tartó ’osztogatás és fosztogatás’ korszakért az MSZP-t terheli a felelősség. Ennek következtében az ország kimaradt egy világméretű konjunktúrából, és már a világválság előtt kapitulált gazdaságilag, az ország valójában a Habsburg birodalom gyarmati szintjére süllyedt.
Az ország létkérdése a magyar szektor megerősítése a gazdaság minden területén. Az elmúlt húsz évet a munkavállalók vegetálása jellemezte, a korszerűtlen termelési struktúrákat a bérek alacsony szinten tartásával, a munkavállalók kiszolgáltatottságának növelésével ellensúlyozták, paradox módon a baloldalinak mondott MSZP közreműködésével.
Háttérbe kell szorítani az uram-bátyám alapú kontraszelekciót, a végzettségeknek vissza kell adni a becsületét, szankcionálni kell a munkahelyi visszaéléseket. A magyar vállalatokat európai szintre kell hozni, növelni kell a hatékonyságot, szakértelmet.
A hitel és pályázat alapú gazdaságot termelés alapúvá kell alakítani, ahol az ország képes a felhasznált források, javak ellenértékének kitermelésére. Ennek jelenlegi legnagyobb akadálya az az országra telepedett klientúra, aki politikai hatalmából kovácsol gazdasági tőkét elsősorban magának és szimpatizánsainak.
Across