Megemlékezés a kommunizmus áldozatairól - 2010
„Csak vigyázz magadra, és őrizd jól a te lelkedet, hogy el ne felejtkezzél azokról, amelyeket láttak a te szemeid, és hogy el ne távozzanak a te szívedtől teljes életedben, hanem ismertesd meg azokat a te fiaid-dal és fiaidnak fiaival.” 5 Móz. 4.9
A naptár, az óra, az égitestek „mozgása” figyelmeztet az idő múlására. Túl sivár lenne az életünk, ha csak az időt számolnánk, hisz úgy sem tudjuk, mennyi van hátra... Néha meg kell állni, visszatekinteni a megtett útra. Tegyük meg mi is! Ma van a
KOMMUNIZMUS ÁLDOZATAINAK EMLÉKNAPJA
Különösen fontos ez az emlékezés MOST (!), hogy a kormányzópárt kettős mércét alkalmazva a Parlamentben megszavazta a Holokauszt tagadás büntethetőségét, de a vörös diktatúra, a kommunizmus, és annak égisze alatt elkövetett rémtettek tagadása törvényes...
Ők tudják: miért más a vér színe a koncentrációs táborban, és más a gulágon...
Szerte a világban vagy százmillió, Kelet-Európában negyven év alatt egymillió ember halála szárad a kommunista pártok lelkén. De vajon nálunk mennyien voltak? És mennyien lehettek azok, akiket nem öltek meg, de tönkretették az életüket? A kelet-európai abszurdhoz méltóan sokszor a gyilkos és az áldozat ugyanaz.
A kommunizmus áldozatainak emléknapján fontos legalább három dolgot kezdésként tisztázni. Az első maga a kommunizmus fogalma.
A lenini terminológia szerint persze ilyen osztálynélküli rendszer még nem volt a Földön, a történelem még nem ért véget, a földi paradicsom még nem valósult meg, így egy nem létező be-rendezkedésnek áldozatai sem lehetnek. A kommunizmus alatt tehát voltaképpen a proletárdiktatúrát, a bolsevikok uralta egypárti berendezkedést kell értenünk, az egykor létező szocializmust. A nyugati közvélemény és politika szívesebben nevezte a második világháború után be-rendezkedő és 1989-ben kimúló rezsimeket kommunistának, mint szocialistának. Egyrészt joggal, másrészt tévesen, de ez tulajdonképpen részletkérdés, a magyar köznyelv már úgyis átvette a nyugati szóhasználatot.
A második tisztázni való: ki számít áldozatnak? Az egyik felfogás szerint mindannyian, akik egykor a rendszer alattvalói voltunk. Van persze igazság benne, de veszélyt is rejteget e parttalan értelmezés. Egyrészt mert elmossa a határokat, másrészt annak az illúzióját kelti, hogy minden (egyéni és közösségi) nyomorunkért egyedül a rendszer tehető felelőssé. A másik felfogásban kijelölt (mártír) csoportjai vannak az áldozatoknak: az egyházak, a birtokos középparasztság (a kulákok) vagy például a „történelmi osztály”. Ebben is van valami, noha könnyen belátható, hogy a rendszer társadalmi alapjának számító munkások vagy a rezsim kedvezményezettjei közé tartozó kommunista párttagok is szép számmal kerültek az áldozatok közé. A negyven év alatt sokszor változtak a szerepek, de morális szembenézésre csak elvétve találtunk példát.
Áldozat, mártír, hős – a köznapi beszédben is sokszor összekeveredő fogalmak. Az áldozatoké a legnagyobb csoport, ők többnyire a történések passzív tárgyai; a mártír, aki tán megúszhatná, de vállalja sorsát; a hős, aki tevőlegesen ellene szegül az önkénynek. Én e dolgozatomban csak a leíró és pátoszmentes áldozat szót használom, bár voltak közöttük mártírok és hősök is. Nem csupán a meggyilkoltakat soroljuk közéjük, hanem azokat is, akiket bírói vagy adminisztratív el-járás keretében fosztottak meg szabadságuktól. Azt se szabad elfeledni: nem minden elmarasztaló döntés volt igazságtalan, jogállamok is akasztottak például háborús bűnösöket vagy köztörvényes gyilkosokat.
A harmadik tisztázni való az áldozatok száma.
Korai lenne még összegezni, hisz ezt a halva született eszmét, ha nagyon eltorzítva is, életben tartják Észak-Koreában, Kínában. (talán már Kuba, Albánia nem tartozik szorosan a sorba)
Nyájas Olvasóm! Ne vedd sopánkodásnak, inkább adaléknak a fentiekhez azt, hogy én is áldozata vagyok ennek a paranoiás diktatúrának. 1989-ben írtam az alábbi sorokat a Rádió Vasárnapi Újságjában hozzászóló elvtársnőnek:
"Átlag megalázott"-nak érzem magam. 1938-ban születtem, apám "b" listázott jogász, anyám pedagógus volt.
• Dicső felszabadítóink 1945. március 18-án éjszaka, minden különösebb katonai cél-pont nélkül bombázták Esztergomot, ezt a nyugodt vallási székhelyet. Az egyik bomba családi házunkat találta el, lakhatatlanná vált, elköltöztünk.
• Hogy teljes legyen a dicsőségük, 1945 nyarán kirabolták a pincénket, elvitték az akkor felbecsülhetetlen értéket: szüleim biciklijét.
• Az iskolában megtanítottak tapsolni, ujjongani azokért, akikről otthon szüleim — enyhén szólva — elítélően nyilatkoztak! (Sztálin, Rákosi....)
• Eltiltottak a vallás gyakorlásától!
• Megtanultam énekelni a "Sztálin - kantátát", valamint a "Dunjuskától" kezdve a "Szulikó"-ig sok szép orosz népdalt, de magyart? — talán ha kettőt!
• Próbáltak megtanítani (?) egy eleve holt nyelvre: az oroszra, aminek semmi hasznát nem vettem!
• Példaképnek Rákosi pajtást, Sztálint, Sztahánovot és magyar alteregóját Muszka Imrét és Pióker Ignácot állították elénk!
• Levizsgáztam szocializmus politikai gazdaságtanából, ami arról szólt, hogy a "szocializmus alaptörvénye: az életszínvonal szakadatlan emelkedésének törvénye"!
• Megtanultam gazsulálni a vízfejűeknek, akikről mostanában derül ki, hogy korrupt gazemberek!
• Részt vettem a szocialista-brigád mozgalomban, amely megcsúfolása volt a marxizmus – leninizmusnak, mert a tudatformálással képzelte meghatározni a LÉTet (a felépítmény alakítja az alapot)
• Megtanítottak a gondolat szabad…visszafojtására, persze mindezt az életbemaradásért. Azért az életért, melyben — mint számos sorstársam — igazodva a statisztikai trendhez, 50 éves korára túl van az első szívinfarktuson, és mely éltbe most születő csecsemő 16 év "élettartam" hátránnyal születik a nyugat-európaihoz képest!
• Gyermekeim előtt olyan élet áll, hogyha szorgalmasan dolgoznak, még temetésük előtt vehetnek a spórolt pénzükből egy lakást!
Mára valamelyest változott a helyzet. Az utolsó pontban szereplő lakásvásárlásra talán unokáim gondolhatnak, mert az országunkat kifosztották. Kik? Ha leírnám, megvádolnának, hogy kampány céllal írtam ezt a kis dolgozatomat.
Kedves Olvasóm! Hallgasd meg Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról c. versét, mely 1950-ben keletkezett, és 1964 (?)-ben vették fel. A Költő maga mondja, lihegi mikrofonba ezt a csodálatos művet. http://sites.google.com/site/csuszem/versek-mp3 Szóról szóra úgy történt.
írottan: http://www.freeweb.hu/mkdsz1/n54/tor-157illyes.htm webhelyen található.