Memoár – Édesapám Gub Marci betyár legendái

Betyár

Édesapám – született Hitler hatalomra jutásának évében, 1933 – ban, Szováta városában, a hozzá tartozó Szakadátban, id. Nagy

Adalbert és szül. Szőcs Ilona gyermekeként, Gyergyóditróba került 1960 – ban, mint postafőnök, a néhai Simó Sanyi bácsi, szovátai postafőnök tanítványaként – gyermekkoromban szívesen mesélt nekem. Gyermekkoráról, melynek történetei, mintha sóvárgását fejezték volna ki szülőföldje, Szakadát iránt. Visszavágyott! Egy kis menedékházat tervezett a kertbe, öccséhez Pistához, hogy időről, időre, ha átmenetileg is, otthon lehessen. Korai halála, 1989 – ben, 56 évesen, ebben megakadályozta. Gyermekkorának történetei, háborús kalandjai, engem is annyira megragadtak, hogy végül a szovátai sokkal szebb, barátságosabb tájnak is köszönhetően, mé

lyebben kötődtem Szakadáthoz, mint Gyergyóditróhoz, ahol születtem.

Gyermekkorom, tőle hallott kedvenc történetei voltak a Gub Marciról szóló betyár legendák. Nagyon szerettem a betyár legendákat, betyár regényeket. Móricz Rózsa Sándorát, csekély háromszor olvastam el. És ajánlom mindenkinek, mert ebben a regényben, még igazi hőst látunk, mely még képes bennünk megérinteni a hős archetípusát, és nem tévéfilmben előre gyártottat, mely csak idegi izgalmakat okoz.

 

Bármilyen történet legyen, az ember tudattalanjának mitikus rétege szólal meg benne. A földhöz, ahol születtünk, jóval előbb, szülőnk születése révén, a tudattalan mélységei révén kötődünk, és a föld mélye révén. A föld mélységeihez csak a lélek mélységeivel, azonos szinten tudunk kötődni, vagyis a lélek mitikus mélyrétegei révén, mert a föld mélye, lényegében a tudattalan archetípusának szimbóluma. Csak élőszóban élő. A Logosz, mely megszólal, rejtetten, minden történetben, csak az élő szóban szólal meg. Mert a Kezdet, egy most is történő, „beszédes”, élő valóság.
Sokat hangoztatjuk Széchenyi mondását, hogy „nyelvében él a nemzet”, de azon is érdemes meditálni, amit a Duna Tv. – ben mondott egy néprajzkutató, hogy „baj, amikor a nemzet, már csak nyelvében él és elfeledte legendáit, mítoszait” – mert a nyelvet a tudattalan mitikus rétegei éltetik, onnan áramlanak fel a tudatba, a mítoszok révén, a nyelvet éltető ősenergiák. Jung szerint az elfeledett mítoszok nem csak közösségi szinten okoznak lélektani kárt, hanem kihat ez az egyén biológiai egészségére is. A történeteknek gyógyító erejük van, mert a lélek képeinek, melyek főleg a parabolákban szólalnak meg, a mítoszokban, vallási képekben, gyógyító erejük van. Azt üzenik a tudatnak, a mélységekből, hogy hol találja a gyógyírt betegségeire. Az élőszóban mesélő, a nemzet lelkét, az ember lelkét ápolja, egészségére vigyáz.

 

A bibliai, újszövetségi történeteknek, Jézus paraboláinak ma már csak irodalmian  metaforikus jelentőséget tulajdonítunk. Csak annak érzékeljük, nem érezzük azoknak lelkünkben lévő ontológiai, archetípusos valóságát, mint létünk alapját, tudatunk, értelmünk, belső, szellemi, lelki alapját. Jézus egyik legegzisztenciálisabb nagy képe, a sziklára épült ház – ellentéte a homokra épült ház. A képekben sokkal nagyobb a kifejező erő, mint a fogalmakban, mert egymásnak ellentmondó, kizáró jellegű tartalmak is elférnek benn, akár egy időben is, mire a fogalmak nem képesek, egydimenziójúságuknál fogva. A faragatlan szikla a Kezdet szimbóluma. De lehet a diferenciálatlan, kollektív tudattalan képe is, ahol a mítoszok honolnak. Nyugat problémája, már Szokratész óta, hogy szép fokozatosan a tudatosságot, a rációt helyezte előtérbe, hátat fordítva a tudattalannak. Szokratész még hallgatott a dajmónionjára, de csak fél füllel, ő már ugyanakkor szembe is fordul vele. Platón még azt tartotta, hogy a filozófiai igazságot a mítoszok nyelve fejezi ki igazán, de ugyanakkor már ő is valami kezdeti racionalizmussal fordult szembe a tudattalan mítoszalkotó valóságával. Holott a tudatnak, mint háznak a tudattalan kősziklájára kellene épülnie, támaszkodnia, mint alapra. A ház, már az értelem műve, mesterségesen alakított. De ugyanakkor ne feledjük, hogy a világ archetípusának szimbóluma, az ember teljességének képe, vagyis a tudattalanból felmerülő valóság. Akkor mégis honnan a racionális tényező benne?

A Kezdet, a Semmi, vagyis az őskáosz, nem volt „értelem” nélkül, a kezdetben ott volt a Logosz is, az Ige, aki kinyilvánít, kinyilatkoztat. A kollektiv tudattalan sincsen értelem nélkül, mert a benne rejlő képeknek értelmet, transzcendens jellegük ad. Ez nem volna lehetséges, ha a Logosz, mely a Kezdetben volt, nem hatná át őket. Ezzel nyer fontosságot a Kezdet és a kollektív tudattalan képi rokonsága, mert a tudattalannak, csak az ős Kezdettel való rokonsága ad értelmet. Ahogy a Kezdetben teremtő jellege volt a Logosznak, úgy emeli, teremti a tudatban, a tudattalan képeit, mítoszait, szakrális képeit, a benne rejlő transzcendens értelem, Logosz. Így lesz az emberi tudat az Ige kinyilatkoztató alkotása. A ház, vagyis a tudat, az által épül a tudattalanra, a kősziklára, vagyis a Kezdetre, hogy a Kezdetben jelen lévő Ige, a tudattalanban rejlő transzcendens értelem építi, az ő műve. A ház az ember tudata, ami a tudattalan kősziklájára épül, a Kezdet kősziklájára, arra támaszkodik, mint alapra, a benne rejlő transzcendens értelem, az Ige kinyilatkoztató, építő munkája által.

 

Itt érdemes kapcsolatot látni a két nagy hordererejű jézusi kép, a kőszikla, mint alap, Kezdet és a kisded szimbóluma között. A kisded, mint a kőszikla, a Kezdetet jelölő szimbólum, melyben potenciálisan benne rejlik minden. Jézus üzenete volt, visszatérni az Ősforráshoz, csak így nyer értelmet Isten, mint Atya. A Jordánban való keresztelkedése is csak így nyer értelmet. Abban keresztelkedett meg, ami a Forrásból, a Kezdetből fakad, a közvetlen kapcsolat a Forrással. Jézus ontológiai síkon tapasztalta meg, mit jelent a kőszikla, amire a háznak kell épülnie, vagyis az ember tudatának. Jung írja, hogy Jézus volt, Buddhát is felül múlva, aki legközvetlenebbül szembesült a tudattalanjával – lásd a pusztában való megkísértése. A szikla a tudattalan szimbóluma, annak tartalmaival meg kell küzdenünk, hogy a tudat befogadhassa a Logosz kinyilatkoztatást. Ezért mondhatjuk, hogy a hit tartalmai többek, mint puszta ismeretek, mert szellemi, lelki küzdelemből származnak. Sajnos ma már csak elhívést értenek hiten, pusztán értelmi azonosulást. Eugen Drewermann, katolikus teológus korunk legfőbb problémáját abban látja, hogy mérhetetlenné vált a szakadék az ember tudata és az Alap, vagyis Isten között, a ház nem épül kősziklára. Jézus tanítása az volt a két kép által, a kőszikla és a kisded képe által, hogy közvetlenül, mindent a Kezdetre kell építeni, mint, ahogy Ő is egy volt a Jordánban való megkeresztelkedéssel, a Kezdettel, az Ős-Forrással.

 

A nemzeti identitást, tudatot is ebből az alapból kell értelmezni. Az identitás nem más, mint a Kezdet, a kőszikla, mert minden identitásnak itt van a forrása. A ház a nemzeti tudat, melynek transzcendens karaktere van, mivel a Kezdetből nyeri identitását. A nemzeti identitás, tudat, csak ontológiai, egyetemes alapokon élő valóság. Hogy mennyire egyetemes az alap, azt leginkább a székely zászló szimbólumai bizonyítják. A Napnál, a Holdnál, azt hiszem, nem kell egyetemesebb és transzcendensebb kép. Sőt, nyugodtan mondhatjuk az igazi, élő nemzeti lét kozmikus. Ez az egyetemes alapja a képek nemzeti sajátosságának, amit az érzelmek, a feminin oldal hordoz, de nem kizárólag, mert akkor a nacionalizmus egyoldalúságává válik, bezárkózás a nemzetbe, a partikulárisba, az egésszel szemben, ami az identitást képviseli, mert identitása csak az egésznek van, mi egyetemes.

 

Élő egyetemes csak az, ami transzcendenciára utaló élő jel, onnan kapja életét, az isteni teremtetlen energiákból. Csak ez lehet az élő hordozója a nemzeti sajátosságnak. A nacionalizmus, ezzel szemben bezárkózik a nemzetbe, mint részbe. A rész nem lehet nagyobb az egésznél, nem lehet alapja önmagának. A francia forradalom óta a nemzeti identitást, tudatot egy ilyen önmagába zárkózó, pusztán csak ideológiai jelleg jellemzi, ami a tudatot, az őt éltető transzcendens karakterétől fosztja meg. Ez már csak látszata a nemzeti identitásnak, tudatnak, mely végül alapjaiban fogja megsemmisíteni, épp az, ami úgy tűnik, leginkább megtartani igyekszik. Mert a partikularitás nemzeti hangsúlya miatt, ami egyetemes a nemzetben, ezt a partikuláris nemzeti hangsúlyt kapja, így a nagy képeknek megszűnik a kapcsolata az őket éltető ontológiai alappal.

 

A másik felől, valami álegyetemes igénnyel lép fel a tudomány. Mert nélkülöz, bárminemű transzcendens jelleget, amikor a nemzeti identitásokat, tudatokat vizsgálja. Gyorsan kimutatja, hogy maga a nemzeti öntudat, identitás nem régi eredetű, modern termék, tehát relatív, mit addig relativizál, a nemzetek genetikai kevertségére is hivatkozva, hogy a legszélsőbb esetben, ki is mutatja, hogy olyan, mint nemzet nélkülöz minden létalapot, mert relatív benne minden, relativizálással felszámolja a nemzetet, mint olyant. De elfeledi a tudomány, hogy amit vizsgál a nemzeti tudat és identitás, a nacionalizmus, mint olyan, modern termék, mint ő maga a tudomány, amely vizsgál, a relativizálódás modern termékei, és csak saját relatív körében vizsgálódik. Minden relativizálás oka, a Lét transzcendens jellegének hiánya. Ma már csak transzcendens jelként, jelekként lehet a nemzeti identitást visszahelyezni jogaiba, életbe ágyazottságába, mert ennek a hiánya fenyegeti leginkább a nemzeti létet. Mert a székely zászló képeiben is a legfontosabb a képek transzcendens karaktere és annak megéltsége. És ez csak úgy lehetséges, ha nem Sziszifuszként görgeti a sziklát, hanem Jézusként viszonyul a Kezdethez, közvetlenül építi a nemzeti tudat házát a sziklára, a Kezdetre. A Kezdetből újul meg minden, a nemzet is. A tudatnak mindegyre alá kell merülnie a tudattalanba, hogy ott megújuljon, friss energiákkal emelkedjen újra a tudatba. Ez a vertikális mozgás tartja életben a nemzeti tudatot. Az élő nemzeti gondolat, olyan, mint a tenger hullámainak mozgása. Körkörös, mint a víz mozgása a természetben. A nemzeti tudat esetében a mindent megőrző emlékezetre helyezzük a hangsúlyt. Nietzsche figyelmeztet, hogy az élő közösségi emlékezetnek felejtésre is szüksége van. A tudat lemerülése a kollektív tudattalanba, felejtés és emlékezet egyben, csak az merül fel újra a tudatba, amit életképesnek lát a tudattalan is, érdemesnek látja friss energiákkal visszaküldeni a tudatba, hogy a tudatot ez által újra töltse friss energiákkal.

 

A nemzeti identitást, tudatot nem mi teremtjük, mi csak ápoljuk. A nemzeti tudat a Kezdetre figyel, mert onnan nyeri identitást, tudatát. Ez a figyelem a nemzeti tudat kapcsolatának ápolása a Kezdettel, amiből a nemzet az identitását, tudatát nyeri, a Logosz révén. Ez a nemzet szellemi ébersége, amivel ápolja tudatát, identitását. Ez által lépik be, állandóan, a tudatba a Logosz, hogy ontológiailag, állandóan újra alapozza a tudatot, így garantálva annak ontológiai szilárdságát.

 

Miket is mesélt Édesapám Gub Marciról? Muraközi lován lovagolva Szovátán, a tarisznyájából, apró fémpénzt szórt marokkal a gyermekek közé és élvezte, ahogy azok felkapkodták. A hőst akkor láttam benne – Édesapám elbeszélése nyomán – amikor állítólag egy bálban, mikor már az oroszok bent voltak, a nagy késével úgy összeszurkálta a fegyveres orosz katonákat, hogy a vért két napig mosták a művelődési házban. Állítólag nagyon gazdagok voltak. És az édesanyja mondogatta volna neki, hogy „fiam te szántsál én meg boronálok”. Mármint, hogy a törvénynél elintézi gaztetteit. Ennek ellenére – mesélte Édesapám – a rendőrség megunta gaztetteit és belegyezett, hogy Szováta két legerősebb embere rámenjen és likvidálja. Valami Puskás, vagy Fülöp nevekre emlékszem halványan, hogy ezeket emlegette Édesapám. Rá is mentek, de Marci lenyomta őket. Az egyik mégis hozza fért a Marci késéhez, melyet a csizmaszárban hordott, kivette, és a nyakán, a tarkója alatt, az ütőereken végig húzta. Közel volt a rendelő, ahova járt kötözésre, hasonló esetekben. De ezen alkalommal összeesett a kapúban, a vérveszteségtől, és végül vérvesztesége vetett véget betyár életének. Betyári emlékét, a Bucsin-tetőn, egy sírkő őrzi. A verses feliratból megtudjuk, hogy az áldozatát saját fejszéjével ölte meg. A bucsin-tetői Bujdosó székely csárda tulajdonosa ápolja a sírkövet. Ő mondta, hogy akit megölt, egy újfalúsi székely atyafi volt. Hogy ezekből mi igaz? A legendáktól ezt ne kérjük számon. Lehet épp ezért tartotta fontosnak a nyolcvanas években az Igaz Szó, hogy egy rövid írásban emlékezzen meg róla.

 

Édesapám gyermekként és én is, mint gyermek a hőst láttam benne. A gyermekben még érzékenyebb, mint a felnőttben, az archetípusok megnyilvánulásaira való érzékenység, mert a racionálisan sulykolt, pusztán iskolás tudás még nem fojtotta el az archetipális, nem tanult ismereteket. Gub Marciban a hős archetípusa nyilvánult meg. A kollektív tudattalan egyik alapvető archetípusa. Életünk első felének energia forrása. A kollektív és egyéni tudattalan energiáit közvetíti. Mint minden archetípusnak, a hős archetípusának is az a szerepe, hogy átalakító munkája révén a személy elérje teljességét, belső központját.

A hős egy régi világból, egy újba küzdi át magát, aminek a nyomán ő is átalakul, azzá, amit az új világ szimbolizál. Az Ígéret Földje – az Isten országa – a hősben eleve ott van, azért vonzza, hogy végül ő is azzá legyen. Ki kell vonulnia Egyiptomból, a fogságból, abból mi fogva tartja. Tudattalanja, árnyéka, azok démonjai tartják fogva, azokkal kell először megküzdenie, mint Jézus a pusztában a kísértővel. Az Újszövetségben az Ígéret Földje, már Isten országává alakul át, mi ott él az emberben, láthatatlan, ezért nem materiális, ahogy Jézus tanította. Ezek a belső központ szimbólumai, amire a hős irányul, hogy elérje.

 

Az energiák nem csak átalakítanak, hanem rombolhatnak is. Attól függ, az ember hogyan él általuk. Paul Tillich evangélikus teológus írja, hogy a barbár hős elfecsérli saját energiáit, ezért a barbár vitalítás nem humánus. Az igazi hős ideál a görög, mely vállalja a nem-Léttel szembeni szorongást, ezért tudja igazán értékelni a Létet. Minket, magyarokat, egy kicsit, az energiafecsérlő barbár hősiesség jellemez. Gub Marci nem volt más, mint a saját energiáit fecsérlő „hős”. Természetesen vannak, akik csak morálisan ítélik meg, és azt mondják, hogy egy közönséges gyilkos volt. Ő a hős archetípusának fogja volt, annak a bűvöletében élt tudattalanul, ki volt szolgáltatva neki. Ennek köszönhető az önpusztító és másokat is pusztító élet. Az archetípusok felől nézve az ember nem csak morál.

 

A görög hős ideálnak igaza van, még inkább, ha Jézus mondása felől nézzük: aki elveszíti életét az megnyeri. Az életet csak a nem-Léttel szemben lehet elveszíteni, hogy az ember elnyerje az igazi életet, önmaga, belső mélymagját. De ehhez a belső harcot kell megvívnia önmagával, önmagában lévő sárkánnyal, saját árnyékával, és csak az után tesz szert arra az önmérsékletre, hogy hősiessége nem lesz erőfecsérlő, és le tud szállni a nem-Lét mélységeibe, hogy ott megtalálja mélymagját, létének Központját.

 

A hősnek szüksége van a bölcs öreg vezetésére, aki már átment a nem-Léttel szembeni szorongáson, szembesült a nem-Léttel. Ebben a mélységben éli meg a mulandóságot, mely bölcsé tesz, és ennek a hiánya teszi erőfecsérlővé a barbár hőst. Ritka esetekben találja meg a hős önmagában a bölcs öreget. Ez már Mózes a bölcs, próféta hős, az alapító. A Lét Alapjával a transzcendenciával direkt kapcsolatban lévő személy képes az alapításra, mert csak ő képes, a transzcendencia direkt munkája révén az alapítását, direkt a Kezdetre helyezni, a végső alapra. A próféta hős kivezet, abból, ami zárt, Egyiptom, abba, ami végtelenül nyitott, a puszta, a sivatag, az üres, ahol a nem-Lét fenyeget. Át kell vezetnie népét a nem-Lét fenyegetettségén. Át kell vezetnie népét a tengeren, az egyik partról át kell kelnie népével a másikra. Egyik partról átkelni a másikra, a teljes belső átalakulás archetípusának szimbóluma. A másik parton egy új világ van, az új önmaga, belső központja, a belső gyermek. Az igazi hős célja a teljesen más, a teljes belső átalakulás. El akarja hagyni az addigi régit, hogy egy teljesen más, új világba jusson. A régi zárt, az új végtelenül nyitott, mert transzcendens jellege van. A régi ezt veszítette el, ezért zárult be az ember körül, ez Egyiptom.

 

A középkor végének emberét már nyomasztotta a régi világ, a katedrálisok világa már egy nyomasztó zárt világnak bizonyult. Hiába, hogy a gótika látszólag a végtelen égbe törő volt. Már végzetesen meg volt kövülve ez a végtelenbe törés. A vertikalitás már csak materiális volt, és nem szellemi. Az Új Világ, Amerika fölfedezői az Egyiptomból való szabadulás, a régi – új világ, a tengeren való átkelés archetípusának, kényszere, nyomása alatt cselekedtek, mi nem vált tudatossá. Nem létezett a bölcs, vagy létezett, de nem hallotta a pusztába kiáltó hangját, aki tudatosítsa, és figyelmeztesse a középkor végének emberét, az önkéntes engedelmeskedésre az archetípusoknak – legyen meg a Te akaratod. Utánuk mindenki így kelt át, csak a tudattalan nyomásnak engedelmeskedett. Így nem történt meg az Ígéret Földjére, a teljességbe való bejutás, mert a túlpartra a régit vitték. A régi, látható európai Egyiptomot vitték, miből a szellem már távozóban volt, láthatatlan voltát, már jó részben elveszítette. Ezt építették még nagyobbá idővel, csak az anyagira, láthatóra alapozva, holott mindennek az alapja, az a láthatatlan ország, belső központ, amit Jézus Isten országának nevezett, amit minden igazi hős meg akar hódítani, mert ugye Jézus azt mondta isten országa erőszakot szenved. Amit mindenki öntudatlanul keres, még az anyagiakban is. Ezért nem jutott be senki a zsidók közül az Ígéret Földjére, kik Egyiptomból szabadultak, mert megrekedtek Egyiptom láthatóságánál, ez tartotta fogva őket, lélekben nem szabadultak ki. Ha az Úr „beengedte” volna ebben az állapotban az Ígéret Földjére a zsidókat, egy újabb Egyiptomot hoztak volna létre. Így jött létre az Egyesült Államok, mint a régi európai Egyiptomnak, egy még hatalmasabb változata, mi láthatatlanul, szellemi hatalma alá vonta Európát, a régi Egyiptomot. Így a saját Egyiptomából szabadulni akaró európai, az Atlanti-óceánon átkelve, soha nem jutott be az Ígéret Földjére, hanem egy még félelmetesebb új Egyiptomot hozott létre. Látszólag, ma úgy tűnik, hogy megélhetési vándorlás van, keletről nyugatra, holott a nyomás archetipális, a régiből az újba való vándorlás van, de hiába, mert nyugat is a régit képviseli.

 

A középkor vége óta, Amerika felfedezése óta, az európai embernek, Egyiptomból való szabadulás, a Vörös tengeren való átkelés, az Ígéret Földjére való bejutás – hiába, hogy az előzőknek sem sikerült, vagy épp azért – szindrómája van. Ezért indultak el századokon keresztül soka szerencsét próbálni a tengeren túlra. Azt hiszem a hős és ezen archetípusok munkáltak, öntudatlanul Tóásó Elődben, Magyarosi Árpádban. Csak hiányzott a bölcs vezető. Eduardo Rózsa Flores nem bizonyult annak, mert ő újra akarta élni a hős archetípusát, mit már egyszer a Jugoszláv háborúban megélt, élete első felében. Az élet második felében élni meg a hős archetípusát, ami az élet első felének archetípusa, tragédiához vezet. Ami oda is vezetett, magával rántva a tragédiába másokat is. Az ők esetükben is a magyar erőfecsérlés nyilvánul meg.

 

Sajnos ma is, sok szempontból, az erőfecsérlés mozgatja nemzeti önvédelmi létünket. Nyugat szétválasztotta, tragikusan, a biológiait és a szellemit. Így lett a vitalitás biológiaivá lefokozva, amikor az mélyen szellemi valóság. A hősies erőfecsérlés, nem más, mint a biológiai szintű vitalitás, erőfecsérlő élni akarás. Mely nincsen tudatában a Lét igazi szellemi értékének, mert gyáván elmenekült a nem-Léttel szembeni szorongás elől. Ez a biológiai vitalítás nem más, mint a Léttel szembeni gyávaság, mely magába zárja a nem-léttel való szembesülést is. A történelemben azon népek az erősek, melyek vitalitása szellemi, mint például a zsidó. Az egyik haszid történet szerint, Egyiptomból minden nap ki kell jönni. Ezt már csak tudatos szellemi szinten lehet csak. Mi több, mint csak az archetípusok nyomása alatt cselekedni, mi nem tudatos, mert nem érte el a tudat szintjét.

 

Megjelenik a Sóvidék Kulturális Folyóiratban.

Nagy Attila (Puli)

 

Print Friendly, PDF & Email