A változatlanság vára!

 Gyakran hangoztatott közhely a gyorsan változó világ. A világ lehet, hogy változik, de az emberek kevésbé. Régen elfelejtették Descartes elmélkedését: „ Már régen észrevettem, hogy ifjú koromtól fogva mennyi hibás nézetet fogadtam el igaznak és mennyire kétséges és bizonytalan mind, az amit ezekre felépítettem.” Hallgasuk meg például mit mond Széchenyi a magyarok jelleméről, és mennyire változatlan ma is
„Nemzeti bűneinket, e századokon átburjánzókat négy bokoraljban mutatja Széchenyi. Az elsőhöz a hiúság és rokonai: önhittség, önáltatás, öncsalás tartoznak, a másodikba lelkesedés és szalmatűz, harmadikba közrestség, negyedikbe végül irigység és szülöttei, pártviszály és uralomvágy.” Széchenyi mindegyiknek részletes természetrajzát adja, melyből itt csak néhány részlettel szolgálunk:
„Nagy hiúság azon fatális nyavalya, melyben mi magyarok igen nagyon szenvedünk.”
„Századokon keresztül a magyar hízelkedéshez szokott, amibül honosink nagy részének önmaga túlbecsülése, gőgje s hiúsága támada; az igaz, egyenes szótúl pedig elszokott, amibül megint soknak azon teljes meggyőződése vevé eredetét, hogy Hunniát, mint dicsőségtül ragyogót, s lakosit, mint magas helyen állókat a világ bámulja és irigyli.”
„Inkább kívánom, süllyedjen vérünk rövid vonaglás után semmiségbe, hogysem utóbb is, mint eddig, s mint ma, egy magamagát emésztő, hiúságtól szétboncolt, féregrágta, magán segíteni és se halni, se élni nem tudó nyomorék vázként undokítsa el a közemberiség nagy családját.”
A mi sokszor emlegetett színpompás keleti fantáziánkat tehát Széchenyi politikai dolgokban egyszerűen az ősi nemzeti öncsalásra, arra, hogy a rideg való, az önszeretetünket megsemmisítéssel fenyegető reális világ elől az álmok langymeleg atmoszférájába meneküljünk. A magyar álmok így erkölcsileg éppen nem közömbös jelenségnek bizonyulnak, mert szüleményei a hiúságnak, e súlyos beszámítás alá eső erkölcsi defektusnak. Ezért nincs Széchenyi szívében egy szikrányi elnézés, még kevésbé szimpátia a magyar álmok iránt.
Másik vétkünk a közismert szalmatűz, a hirtelen fellobbanó lelkesedés, mely bizonyos erényekkel párosulhat ugyan, de hatása mégis káros lesz. Ez összefüggést Széchenyi, világosan felismerte:
„Hazafiság, lelkesedés, hű pajtásság, legfeljebb lovagiság-, személyi bátorsággal párosulva, íme itt vannak tökéletes láncolatban mindazon tulajdonok, melyekbül általában véve össze van rakva nálunk nemcsak a jurista és jurátus, de a magyar kémény seprőtűl felfelé legtöbb mesterember s most született művész. Fabrikáns, kereskedő, sőt legtöbb soi-disant magyar status ember és tudós is; honnét aztán, ha a vitézséggel kezdett, bátorsággal folytatott, lelkesedéssel tőzsérlett és pajtássági lángésszel vezérlett intézvény előbb hal meg, mint csak jóformán még születve volna is, az nem egyéb, mint ok szerinti eredmény, melyen senki se bámulhat.”

Mivel a magyar nem volt hajlandó második lenni, a hűbéri társadalomhoz szükséges hűbérurakat István nyugatról hozta, talán innen eredeztethető az Árpád-házi királyok viszálykodása. De hallgassuk erről Ady Endrét:

István, a Szent, volt az első, csaknem tudatos szemétszállítónk, ez a kegyes király, kinek kóborlovag-szállítmányairól talán csak a mai liberális angol premier tudhatna méltóan megemlékezni.
Szent valóság és talán küldetésünk volt, hogy folyamatosan csaltuk, hívtuk, szállásoltuk és becéztük a jövevényeket, akár Keletről, akár Nyugatról, akár más szakokról tolultak.

2.

De sisere hadává az a legelső jövevényfajta lett e szerencsétlen országnak, s szövetkezve és dúlva jóformán rajta ül ma is.
Jó tanítványokra s atyafiakra találtak persze a nyugati kalmárok keleti, úri kalandor őseinkben: a török pusztítás majdnem pihenő volt Magyarország szolganépe számára. Magyar történelem, magyar kérdés, magyar fátum ennyi: néhány száz, erőszakos család uralkodott, álnokoskodott, kegyetlenkedett, barbárkodott egész Magyarországon. Ezek kinevezték magukat Magyarországnak, s a szent magyarság nevében kötötték az üzleteket, és zsebüknek egy kis sérelméért fölborította mindent.
Hogy a népet elárulták, természetes, de elárulták választott dinasztiáikat, királyaikat, császárjaikat, sőt a vallástörténet szerint, ha kellett, az isteneiket is. Hiszen sok mindent megmagyaráz, hogy a kétes eredetű, minden európai fajtától elütő, zavaros, elvegyült magyarság olvasztást jött siettetni ebben a közép-európai kohóban. De mégis szörnyű sors, hogy a nyugati hitványságok és keleti kegyetlenségek ősi, szent házasságának legsúlyosabb terhét máig is érezzük.
Ha nem is a dogma értelmében, de vannak eredendő bűnök, ám szerencsés gyermekek eredendő bűneit lemossa a zseni, a nagyra hivatottság szent keresztsége. Magyarország sohase volt ilyen fölmentendő bűnös, mert Magyarország még önmagáé sem tudott sohase lenni, szabad prédája volt vad urainak, egy sötét börtön a kultúrásodó Európa közepén.
Ez az ország nem volt forradalmi ország, s amikor az urai csináltak valami forradalomfélét, azt már jó előre eladásra szánták. Úgynevezett megtartó erő pedig itt hagyományosan az elzárkózás, a passzivitás, a rezisztálás kirgiz módszere volt.
És most egy olyan új Magyarországhoz érkeztünk, mely éppen a múltak nagy bűnei folytán készül és talán-talán fog tudni fölszabadulni. Meggyülekezett s nem tétlenségre szánt erők feszítgetik már néhány évtized óta a magyar börtön falait, s már hatalmas nyílások isszák a nyugati civilizáció világosságát. A rezisztáló, régi Magyarország helyett, az urak Magyarországa helyett, íme, itt nyüzsög, kellemetlenkedik egy robbanó ország.
Ma Magyarországon, hála istennek, senki sem csöndes és elégedett, de harcot hirdet mindenki, akit a múlt el nem puhított és fogyasztott. Az úgynevezett értelmiség, ha gyorsan nem jön a változás, nihilistább lesz a legnihilistább, legoroszabb értelmiségnél. A geszti parasztház kíváncsi tudni, vajon teljes szabadság, igazi demokrácia és kultúra mellett nem tudna-e olyan nagy férfiakat szülni, mint a kastély? Vak, és megérdemli vesztét, aki azt hiszi, hogy ez az új robbanó Magyarország olyan kezes lesz, mint a régi. Ha a híres történelmi osztály a történelemmel áll elénk, hát bátran kiáltjuk, hogy mi nem kívánjuk folytatni szolgaságunk és nyomorúságunk történelmét.
Eddig volt egy Magyarország, a keveseké, mely meglapuló erejével küzdött, nagyon sokszor képzelt ellenségek ellen. Ez a mai robbanó Magyarország már tudja, hogy az ellenség itt benne van, s hogy evvel az ellenséggel le kell számolni. Kulcsár és csatlós seregeiket szervezhetik, a gőg, a rang, a jogtalan vagyon, a politika, a hitványság, a babona találhatnak még egy-két éves kibúvót. De a forradalmasítás nagyszerű munkáját föltartóztatni nem lehet, s Magyarország önkéntes száműzöttje nem maradhat az európai gazdasági rendnek és kultúrának.
Az új Magyarország emberei annyi gyalázatos és szégyenes alku után meg fogják csinálni a nagy söprést ebben a nagy, sokszemetű pitvarban. A nagy demokráciák fanatikus szerelme, bámulata, hite és ereje él bennünk s az új, robbanó Magyarország minden derék elégedetlenében. A robbanó Magyarország evangéliuma szállja be a városokat és falvakat a békességnek ezen a hagyományos ünnepén.

3

Talán minden országban s minden korszakban több volt a nyíltság, kevesebb a hazugság. Jönnie kellett a magyar koalíciónak, hogy a históriában minden hazugságra rálicitáljon. Jönnie kellett a magyar koalíciónak, hogy bebizonyítsa: nincs csoda.
Nincs határa az emberi ostobaságnak, s nincs nagyobb úr az életben a hazugságnál. Valamikor a magyar frazeológiában a koalíció olyan fogalom és szó lesz, mint Hosztalek.
Már az ellenkezőjében sem lehet bízni, ha a koalíció ígér valamit. Eddig még csak eligazított bennünket a két zsidó vigéc anekdotája. „A Stern azt mondja, hogy Lembergbe megy, nehogy azt higgyem, hogy Lembergbe megy, tehát Lembergbe megy.” A mi politikai vigéceink hiába mondják, hogy Lembergbe mennek. Jaj, ha ők valamit teljesíteni akarnak. Ha ők azt mondják: „ezt nem csináljuk”, holtbiztos, hogy megcsinálják. De rosszul és tisztázatlanul, mert Perczel Dezső használt zsebkendője a tisztaság szimbóluma a mai renddel szemben. S még rosszabb sors vár arra, amit ők kemény ígéretekkel meg akarnak csinálni. Ez már kész tragikomédia, ez mindennek a megcsúfolása, ez a tételes röhej. De mégse lehet csak őket vádolni, mégse lehet azt mondani, hogy mindennek a koalíció az oka. Úgy tudjuk, hogy a koalíción kívül, még ez idő szerint létezik egy ország is. Ez az ország lehet becsapott, elszédített, alvó, de mégiscsak ország. S ez az ország úgy viselkedik, mintha egyenesen az ő élet föltétele volna az a hazugság, mely pedig csak az ő urainak élet föltétele. Az országnak hazudnak a kormányzói, s az ország azt hazudja vissza, hogy rendben van. „Gúzsba kötlek – üzenik a kormányzók –, megcsinálom, amire Tisza (Kálmán ministerelnök) se mert gondolni.” Az ország kéjesen, álmosan nyújtózik, s kinyújtja kezét-lábát: tessék.
Nemcsak ők hazudnak és csalnak: mindnyájan részesek vagyunk a bűnben. Miként nekik, mindünknek van titkos célja, ápolt reménye, fekete álma. Íme, a nemzeti idealizmus milyen cinikus gazembereket nevelt belőlünk.
Nemcsak a kormány csal, általános a csalás; mi is csaljuk a kormányt. Csaljuk a kormányt, csaljuk egymást, csaljuk a jelent, és csaljuk a jövőt. Kitartottuk, s kitartjuk azokat, akik megölik a jelenünket, de mi lesz a jövővel?
E dicső, gazdag történelmi úri népségtől lakott ország tegnap szerencsésen elérte a legbalkánibb nívót. Az a gyalázatosságában is mulattató komédia, amely az ország keserves parlamentjében tegnap lefolyt, bele fog kerülni a történelembe (milyen naiv volt, ma mindennap láthatod a TV-ben). Ilyen megríkató baromság megérésére mégsem voltunk berendezkedve.
Az immár legbalkánibb parlamentnek ez a botránya irtózatos, kegyetlen világosságot adott a mi szemeinknek. Olyan titkot világított meg, amit, jaj de jó lett volna sohase tudni. Megtudtuk, hogy a magyar parlamenti gyermekek mind egyformák: esküdjenek bár a kétfejű sas karmára, Szél Kálmán harmatozó pattanásaira, Kossuth Lajos kalapjára, a pápa csalhatatlan őszentsége papucsára, bármire. Obskurus agyuk velejének vastag burkát csak egy kicsit meg kell karcolni, máris ott zsibonganak előttünk a maguk siralmas hasonlatos voltában.
Kiállott egy ifjú együgyű, ki hiányos intelligenciájával más, kúltúr országban evőeszköz-tisztító sem lehetne. Felsorolás: tetszés szerint behelyettesíthető nevekkel: meg a többi jól ismert idióta.
Néznek bennünket a kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk. Látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk: nagy népek sziklavára a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk.
Ady: Menjünk vissza Ázsiába: 1902.01.31.