Üzenetek Széchenyitől és Petőfitől

Széchenyi üzenete

Hány dicsekedik még azzal, hogy Cosmopolita! Gyengeség, hiba halandótul elválhatatlan, de azokkal kérkedni az elromlottság legmélyebb lépcsője: hol a szemérem eltűnt, ott az élet minden bájainak vége. Szerencsére sok ollyast beszél, amit maga sem ért, s olyannal dicsekedik, ami gyalázatára válik. A Cosmopolita tágasb szívűnek tartja magát, s így jobbnak, mint másokat. Ő minden embertársát hordja szívében, midőn a patrióta főképpen csak hazafiait. Ő magasb értelműnek képzi magát, mert minden régi szokáson, bévett ítéleten áthág, egyszerre keresztény, török, etheista lehet, s chaméleoni ügyességgel szabhatja magát a körülállásokhoz, a hasznoshoz. —De ily tehetség áltermészet, s többnyire igen sok baltudománynak éretlen és savanyu gyümölcse, s az emberbűl, ki minden sajátságát elveszti, olly csúfot tesz, mint nevetséges a szelíd farkas, s kacajra méltó a láncon idomtalanul táncoló medve, s csúf a legvékonyabb vesszőtül is rettegő kalitkás oroszlán.
Mily szomorú sors öntagjainak egymásutáni lassú sorvadását nyilván érezni s az életerő fogyatkozását naprul napra csalhatatlanul, észrevenni — s ennél csak annak kínja lehet még fájdalmasabb, ki kénytelen átlátni, hogy Ő egy rothadó nemzet tagja: mert százszor könnyebb a testi, mint lelki aljasodást szenvedni.
Hol pedig a nemzetiség semmivé vált, hol a lakosok elkorcsosodtak, vagy hol a nemzeti szellem és sajátság hiábavalóságokon, gyermeki bábokon alapul már, ott a sokaság vakságában nem is gyanítja, keserű de csalhatatlan tekintettel nézi a gondba merült hazafi, miként folydogál le szemenkint a hátra maradt kevés föveny a nemzet életórája üvegszelencéjébe
Rátok szánakozva tekintek, ti nyomorult lelkek, kik egyedül egy idegen napsugárinak köszönhettek egy kis fényt: mint rátok is törpe kevélykék, kik hiú viszketegségtől hajtva, s vélvén, hogy majd ti fogjátok irányozni azt, bujdosó csillagra ültök, bár legnagyobb veszéllyel járna is az, s bármint s bárhova sodorna benneteket. Ti nemzeti testünk rothadt, s rothadó tünetei, kik polgári erényt nem ismertek, s ezért senkiben nem is bírjátok feltenni, ám dobjatok rám sárt, mennyit erőtök csak győz, lemoss rólam az idő, és titeket felejteni, vagy utálattal fog nevezni Hunnia, mely csak akkor lehet, csak akkor lesz magas, ha ti gyávák, nem vagytok többé!
Az állampolgársági nép”savazás” kapcsán jutott eszembe!

--

Petőfi Sándor azt üzente... Kommentár nélkül

…és azért is szánakoztam a napi politika kurjongató hősein, s mosolyogtam a fontosságot, melyet magoknak tulajdonítanak, tudtam, hogy fényes tetteik és fényes beszédeik nem egyéb, mint homokra rajzolt kép, mely a bekövetkező viharnak első lehellete elsöpör, ők nem azok a nagy színészek, kik a világ színpadán az újjászületés óriási drámáját eljátsszák, hanem csak statiszták, dekorátorok és statiszták, kik a függönyöket aggatják, s a szinpadra székeket és asztalokat hordanak,” Napló 1848. III.17.
„De a haza cudarul van, vagy jön egy mindent fölforgató, de mindent megmentő forradalom, vagy elveszünk, de oly gyalázatosan, mint még egy nemzet se veszett el. Én hiszem, hogy egyroppant forradalom előtt vagyunk, s mint tudod nekem nincsenek vak sejtelmeim. Akkor aztán egy óriási akasztófát állítani, s rá 9 embert”
(Ennyiből állt akkor a mainál bizonnyal jobb kormány!) Petőfi leveléből Arany Jánoshoz, 1848 aug 16án,

--

Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van, 
Nincsen annak, soha nincs szívében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évről-évre folyvást tart a zaj, 
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e meg még minden régi baj?

Tenni, tenni! A helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok,
Várva néz, rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyújtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly okáig táplált titeket.

Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.

S oh mi vakság! Fölemelte még, a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság miképpen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? Ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt…
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.

Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kíséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibük vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba, 
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikba a bitó jelét!

Előkotorta: Békés Gábor