Széteső felsőoktatás

Az egyetemeknél a vizsgaidőszak közepén járunk, és egyre aggasztóbb jelei mutatkoznak az anarchiába forduló liberalizmus és a levegőben lógó Bolognai módszer közt őrlődő felsőoktatás szétesésének.
Hogy nagy a baj, az már a beiratkozásnál kiderül azon kevésbé szerencsés hallgatóknak, akik a kötelezően előírt tananyagot és kapcsolódó kredit-pontokat csak részben tudják felvenni. A problémával szemben tehetetlen tanulmányi osztályok ilyenkor sokszor téves információkkal látják el őket, megszabadulandó tőlük. A kevesebb kredit-pont később torlódásokkal bosszulja meg magát, ami óhatatlanul halasztást, a tanulmányok elhúzódását vonja maga után. A hallgatók kiszolgáltatottan sodródnak, és sokan közülük lemorzsolódnak. Az egyetem hibájából elhúzódó tanulmányok ugyanakkor jelentős többlet költséggel is járnak, amit sok hallgató nem engedhet meg magának.
Fokozza a problémát az oktató tanárok nemtörődömsége, akik képtelenek egyeztetni óráikat, és ezért esetleg a hallgatóknak óra-egybeesés miatt kell leadni a már felvett óráikból. A liberális szellem miatt a tanárok nem csak órabeosztásukról döntenek szabadon, de a leadandó anyagot illetően is, ami sokszor az adott idő alatt megtanulhatatlan, illetve haszontalan.

A vizsga időszak újabb megpróbáltatás, és nem csak a gyakran megtanulhatatlan anyag, hanem a vizsgáztató esetenkénti rigolyái miatt is. Volt olyan hallgató, aki azért bukott, mert levágatta a haját, és a vizsgáztató nem emlékezett rá az óráin. Más alkalommal a feladatlapon nem volt elegendő hely a feladat kidolgozására. Divat mostanában az angol nyelvű szakirodalom számonkérése, függetlenül attól, hogy a diákok jó része esetleg nem tud angolul. Vannak ’hírhedt’ vizsgák, ahol a hallgatók előre tudják hogy mekkora arányban fognak elszállni, és a tanár szemmel láthatóan törekszik is rá, hogy a mítoszt fenntartsa. A hallgató – tanár ellentétet jól szemlélteti az az e-mail, amiben az egyik hallgató a velük ’kicsesző’ tanár megverését javasolja. Az eset pikantériája hogy az e-mail írója maga is tanár, aki Msc kurzusra jár. Itt már bizonyos értelemben tanár-tanár ellentétről van szó, amit hangsúlyoznak az olyan történetek, ahol a ’kötelező tanítási gyakorlatra’ küldött, amúgy már hosszú évek óta tanító Msc-s hallgató-’kollégákat’ a fogadó intézményben megalázzák (tanáriból és tanári mosdóból ki vannak tiltva), tanítási módszereiket melyek adott esetben modernebbek a fogadó iskolában alkalmazottaknál, értelmetlenül kritizálják. Számtalan esetet lehetne írni melyek alapján felmerül a kérdés:

Miről szól a magyar felső-oktatás?

Az Oxfordi egyetem büszke arra, hogy náluk a lemorzsolódás 1% körül van, de kisebb nevű komoly nyugati egyetemeknél sem éri el ez az arány a 10 % -ot. A manapság felkapott finn tanárképzés is arról híres, hogy bár nehéz bekerülni, de bekerülés után nehéz is onnan idő előtt kikerülni.
Az egyetemek sikerét a kiválasztási módszerük, és oktatási színvonaluk predesztinálja. Ha jó a kiválasztásuk, azaz felvételi módszerük, és ezt színvonalas oktatás követi, akkor olyan szakemberek fogják elhagyni az egyetemet, akikre később is büszkék lehetnek, és akik valószínűleg jó emlékekkel gondolnak vissza tanáraikra, egyetemükre, terjesztve annak jóhírét. A jó egyetemeken már nem is annyira tanítás, mint inkább közös munka folyik ezen közös célok elérése érdekében.

Nálunk egyenlőre még a felsőoktatás sem tud szabadulni a szelektáló, értékelgető metódusától ami az értékelgető tanárt inkább kiváltságos, mint együttműködő, irányító, segítő pozícióba tünteti fel.
A felsőoktatás jelenlegi kaotikusan liberális állapota különösen kedvez a kisstílű személyiség jegyekkel bíró tanároknak. Pedig rájöhetnének, hogy a dömpingszerűen osztott egyeseikkel magukat és az egyetemet minősítik.

Across