Újság író tanfolyam

1.
A legfontosabb a nézőpont megválasztása, a második a hozzáállás. A nézőpont ne legyen túl közeli, (mert kiderül, hogy rövidlátó az újságíró), meg elvész a részletekben.
Legjobb, ha igyekszik felül emelkedni a kicsinyességén, hogy „rálátása” legyen a dolgokra. Figyelem! Gyakori hiba, és igen leleplező, ha az Újságíró csak az „orrát hordja fenn”. Ez kevés a rálátáshoz. A rálátáshoz sok munka kell. Olyan ez, mintha a tájon akar végiglátni az ember. Előbb fel kell mászni valamely magaslatra.
A hozzáállás ne legyen túl közeli, bizalmaskodó. Könnyen baleset érheti az embert: egy ostoba kérdésért pofán is vághatják a kérdezőt. Másrészt álljunk annyira közel a kérdezetthez, hogy azt halljuk, amit mond, és ne azt, amit „hallani akarunk” Ezzel sok későbbi felesleges vitát elkerülhetünk. (Ha a kérdezett nem azt mondja, amit mi szeretnénk, próbáljuk a „szájába rágni” a mondandóját, vagy álljunk el a megírástól)
A nézőpontunk legyen mindig pozitív. Igaz a negatív általában vonzóbb, de ezt egy képzett újságírónak le kell tudni győznie!
Nagyon fontos a látásmód. Az egyenes, (igaz) látás nem célravezető. A ferde, (elferdült) nézés, a kancsalság, vagy a csőlátás, (azt meglátni, amit a főszerk. Látni, láttatni óhajt) előnyt jelent. Ha egyenesen nézünk, éleket látunk, a jelenség kiélezése, a probléma sarkítása kerülendő! Mert az élek, sarkak biztosan sértenek valakit. Igyekezzünk a dolgokat tágra nyilt, csodálkozó, (kicsit bamba) szemmel körüljárni. Így elérhetjük a megfelelő „felhomályosítást”, ami segíti a jelenség lekerekítését. A probléma körüljárásával eljutunk a tökéletes gömbformáig, amely már nem veszélyes, mert olyan unalmas, hogy senki el nem olvassa, és így nem sért meg senkit!
Aminek mindenki örül. A kérdezett, hogy Ő segített elsimítani az ügyet, az újságíró, aki szép kereken megírta. A szerkesztő, aki az egészet a nyilvánosságon keresztül gurította, a veszélytelenség lomtárába. Úgy hogy az olvasó észre sem veszi a maga becsapottságát, legfeljebb hiányérzete, és a közélet szétrohadásának okain töpreng.

2.
Először beírjuk a memóriába a tabukat. Időnként elvégezzük a tabuknak a rendszer, és a tulajdonos változásnak megfelelő karbantartását.
Másodszor kijelöljük a korlátokat, ameddig el lehet menni, (a papír szélén, és a mondanivalóval.) Harmadszor a főszerkesztő elvárásait, heppjét, értékrendjét, gondolkodásmódját, stílusát írjuk be. Negyedszer és utoljára nyomjuk be a közízlés feliratú gombot. Enter.
A téma kiválasztása: lehetőleg aktuális legyen, (de nehogy lemeztelenítsen!) de nem lényegbevágó! Inkább csak érdekes, mint fontos. Az érdekes dolgokat igyekezzünk kiszínezni, a fontosakat elhallgatni. Az érdekes dolgok szórakoztatják az embereket, a fontosak idegesítik. Nekünk nem célunk az embereket idegesíteni, tehát a fontos dolgok kerülendők!
A langyos kis csipkelődés a budideszka áráról, az üdvözlendő, óriási ötlet, (és emlékezetes a szövegszerkesztő számára), de kerüljük a kritikát.
Az, hogy diplománk feltételez (né), a foglalkozásunk megkövetelné a független alkotó gondolkodást, azt sürgősen felejtsük el! A fizetést a szövegszerkesztésért adják, és egy jó géptől a jó, a programszerű működést várják el!
Azt, hogy mi érdekli az embereket, azt mi döntjük el. Miről, mit szeretne olvasni az olvasó, az nem szempont. Annak eldöntése, hogy mi érdekli, az olvasót, és mit hozunk a tudomására, az egyedül a szerkesztő Úr (nő) joga! Egy szempont van: mit vár el, és mit enged meg a főszerkesztő. Mert ő adja az áramot a szövegszerkesztő működéséhez. Az, hogy nem veszi a lapot csak a féleszű csupa megszokásból, és csődbe megy a lap, az nem szempont!
Egy (szem) pont van, és félszemmel nem lát jól az ember.
Az, hogy az ilyen szempontok szerint írott újság a kutyát nem érdekli, az elő állítókat láthatóan nem zavarja, a példányszám csökkenést betudják az olvasók elszegényedésének, az eszükbe sem jut, hogy ők személy szerint megvennék-e az üres újságot? 

3.
Agy érelmeszedés kínozta. Elerőtlenedett, tagjai elhagyták.
Először a nevelt fia, Sajtóka kezdte kritizálni. Végül mégis Ő maradt hozzá a leghűségesebb gyermeke. Jól tudta mivel tartozik az Ő felnevelőjének. (Párt) iskoláztatta, úri láblógató állásba helyezte, gondolkodnia se kellet, nem is volt szabad.
Később őt is kényszerült eladni, nehogy a valódi tulajdonos, a közösség kezébe jusson. Ezt sokan, értetlenül nézték, hogyan tehet ilyet? Párt bácsi tudta mit, csinál, a sajtó jól nevelt, hűséges gyermeke maradt. Soha rosszat nem mondana az ő nevelő apjáról. Akárki legyen is az új gazdája, tudja, mivel tartozik az ő felnevelőjének. Mert ki lenne, lehetett volna Ő a párt apuka nélkül? Senki, és semmi! Mehetett volna dolgozni! Melózni! Brrrr! Nem azért képviselte Ő a munkásosztályt, hogy Ő dolgozzék! Az Ő szerény kis képességeivel, (hiszen azért tették Őt oda) hol szerezhetett volna olyan szép címeket, mint rovatvezető, szerkesztő, Főszerkesztő! Nem kellett hozzá más, mint szolgalelkűség, hűség, egy kis gerinc (ki)operáció, jó torok, és száj. Sok volt a lenyelni való (darabos, bűzös) még több a hazudni való rezzenéstelen arccal.

Mindezekért jó fizetés, csinos feleség, és csinos vagyonka járt. Aztán a privatizáció. Megvehették a szétrohasztott lapot az elhülyített, olvasótáborral egyetemben, akik még mindig „szívják” az opiummal átitatott újságot, hogy „azért régen jobb volt” — nyugodtabban lehetett hazudni!