Visszájára sült el a szétzilált magyar társadalom összefogására hivatott nyilatkozat diktatórikus erőltetése. Megdöbbentő az az amatőrség, ahogy a Fidesz mint egy parancsszóra akarja megváltoztatni a dolgok menetét, a ”mindent lehet csak akarni kell” kommunista gyakorlatot és tudatformáló jelmondatokat idéző módszerével.

Az ominózus nyilatkozat azonban lényegesen több a benne foglalt tartalomnál, különösen a kiadás körülményeinek tükrében. A nyilatkozat maga testesíti meg a politikai elit tehetetlenségét, a kiforratlan, nem egyeztetett hangzatos célokkal, a diktatórikus kivitelezéssel, és a politikai ellenzék színpadiasan üres ellenállásával.
Az ország fejlődési irányát megszabni készült nyilatkozat előkészületeiből csak magát a hivatkozott társadalmat felejtették ki az alkotók.

Milyen korszellemet közvetít a nyilatkozat?
Érdemes alaposabban sorra venni az eseményeket, és belekukkantani a nyilatkozatba.

A kormány elrendelte, hogy minden államigazgatási intézményben kötelező kirakni a nemzeti együttműködésről szóló nyilatkozatot, amit a médiák Orbán nyilatkozatként aposztrofáltak.

Az ezzel kapcsolatos első ellentmondás mindjárt a nyilatkozat alján található, ott ugyanis nem Orbán Viktor, hanem az új köztársasági elnök Schmitt Pál neve szerepel. Eszerint Schmitt nyilatkozatról van szó. Orbán kormánya tehát ’csak’ a kötelező kifüggesztésekkel járulna az iromány népszerűsítéséhez.

”Legyen béke, szabadság és egyetértés.”
A bevezető sor Schmitt Pál jámborságra intő beiktató beszédére csatol vissza, ami tovább valószínűsíti, hogy Ő a szerző. A ’rend’ szó valami miatt megint csak lemaradt, pedig anélkül a fenti kívánalmak nem többek hasztalan képzelgésnél.

A bevezetőben aztán rövid történelmi taglalás következik meglepő következtetéssel. Megtudhatjuk, hogy 1956 vérbefojtott forradalma után, ”A magyar nemzet 2010 tavaszán újra összegyűjtötte életerejét, és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez.”

Ez a legenda (semmi esetre sem történelem) ott válik döcögőssé, hogy időközben már volt egy Fidesz kormány, ami ezek szerint belesimult abba a gyalázatba, ami ellen most tavasszal lényegében az akkori Fidesz csapatot segítette hatalomra a ’szavazófülkés forradalom’, mely forradalmat az országgyűlés ”elismeri és tiszteletben tartja” (?).

Ezután következik egy nagyon érdekes és fontos rész:
” Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy az áprilisi választásokon új társadalmi szerződés
született, amellyel a magyarok egy új rendszer, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének
megalapításáról döntöttek. A magyar nemzet e történelmi tettével arra kötelezte a
megalakuló Országgyűlést és a felálló új kormányt, hogy elszántan, megalkuvást nem
ismerve és rendíthetetlenül irányítsák azt a munkát, amellyel Magyarország fel fogja építeni a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.”

Miféle társadalmi szerződésről van szó? Ki hallott áprilisban a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről, és ki tudja hogy ez mit takar? Ki írta alá ennek a szerződésnek akárcsak az előkészületi példányát is? Milyen jogon jelenti ki bárki, mindenféle egyeztetés nélkül, hogy az általa önkényesen megfogalmazott célkitűzések a társadalom által megfogalmazottak?
Orbán Viktoréknak ideje lenne felébredni és felfogni, hogy nem isteni adottságaik, vagy az eszük miatt lettek megválasztva ilyen nagy fölénnyel, hanem mert nem volt más, (Vona a Magyar gárdájával parkoló pályára tette a Jobbikot, az SZDSZ gyanús LMP meg túl hirtelen jött), ill. az országot felélő Gyurcsány bandától mindenképpen meg kellett szabadulni.

Orbán Viktor a győzelmével politikai űrben találta magát, csak hogy a légellenállás megszűntével egyúttal oxigénhiányos közegbe került, ami láthatóan kihatott ítélő képességére.
A médiák legyeskedő gyűrűjében sem kell komolyabb kritikától tartania, hiszen a korábban ellene morgó kereskedelmi és ’királyi’ csatornák most ott csaholnak a lábainál, az ellenzéki csatornák meg már amúgy is ott voltak.

A színpadias parlamenti ’ellenzéki’ pártok egyhangúlag utasították el ezt a nem mindennapi baromságot, ami egyúttal frappáns összegzése a mai magyar politikai valóságnak.
Az MSZP (mely gyalázatos országromboló működése ellenére még mindig helyet kapott a parlamentben), a személyi kultuszhoz hasonlította a nyilatkozat kifüggesztését (egy éve Bajnai megválasztásakor még önfeledten énekelték a Rákosi korszakot idéző proletár dalt).

A Jobbik valami miatt Lenin, Sztálin, Rákosi és Kádár arcképeire asszociált, bár csak a két középsőre volt jellemző a személyi kultusz, az utóbbi kabátja meg még mindig túl nagy ahhoz hogy jelen politikusok közül bárki is véleményt formálhasson annak egykori viselőjéről.

Az egyetlen értelmezhető és lényegi kritika az LMP részéről hangzott el, mely szerint a kormány ”hűségnyilatkozatot követel a független állami intézményektől”, ami ”nem az együttműködés, hanem a félelemkeltés rendszere".

A rendszerváltáskori szabadrablásban lezüllesztett politikai elit az elmúlt 20 év alatt képtelen volt kitermelni az országot mankó nélkül irányítani képes politikai-gazdasági vezető réteget. A dilettantizmust autokrata intézkedésekkel ellensúlyozni próbáló magyar kormányok megrekedtek a banánköztársaságok szintjén, képtelenek felkapaszkodni az európai demokráciák követelményeihez, ami az országot kiszolgáltatottá teszi az újkori gyarmatosítók, a 21 század pénzügyi-gazdasági hódító korpokráciáival (nagyvállalati-politikai összefonódások > ld. Strabag, Mercedes megvesztegetések)  szemben .

Az országot csak a társadalom felemelésével, az egyes ember jogainak megerősítésével, életkörülményeinek javításával, a rend betartatásával lehet talpra állítani.
Ehhez elengedhetetlen az ország kifosztóinak felelősségre vonása, az okozott kár velük történő megtéríttetése, ha csak részben is. Ezt a felelősséget nem lehet a társadalomra hárítani.
Ameddig büntetlenül lehet vagyonokat kilopni az országból, ill az ország forrásait külföldi érdekeknek vethetik alá, addig értelmetlen békéről, szabadságról és egyetértésről beszélni, mert az ország kifosztói ellen harcolni kell, mégpedig kőkeményen.

Churchill szavaival ”most a bátorság és kitartás idejét éljük”.

Across