Márciusi Charta

Akárhova lépünk, kő csikorog a lábunk alatt. Akárhova nézünk, korhadozik az ég fölöttünk, mint az üresen maradt istállók mennyezete. Meg szeretnénk határozni a helyzetünket, szélben és napsütésben, de nem tudjuk, mert a nyelv elmenekül előlünk. Úgy vagyunk foglyok és tehetetlenek ebben a szerencsétlen, kis hazában, ahogy természetesek szeretnénk lenni benne. Őrület! – mondhatnánk halálos lelki nyugalommal magunknak is, de zavarodottan már önmagunkkal sem tudnánk szóba állni.

Ezt szokták egy országban válságnak vagy csődnek nevezni. Csődnek – lábunk fejétől a koponyánk magaslatáig. A kórházi ágyak ilyenkor szoktak parancsszóra útra kelni, menni egyik városból a másikba, a hegyek tetejéről kiszellőztethetetlen házak sűrűjébe, és fejetlen rohangálásukat befejezni a roncstelepen. Az iskolák, a kis posták, a vidéki vasútállomások ajtaját ilyenkor szögezik be kalapácsos lidércek, hogy a peremlakók minél előbb megtudják: semmi szükség sincs rájuk. És egy Gyurcsány Ferenc nevezetű miniszterelnöknek is ilyenkor támad kedve hanyagul rákönyökölni a Művészetek Palotájában magányosan ácsorgó, mikrofonos asztalra, és kioktatni a magyarságot arról, hogy mi is történt 1848. március 15-én.

Tudomásunk szerint a Márciusi Ifjak nem a bécsi parlament és nem a pozsonyi országgyűlés magasztos termeiben töröltették el a cenzúrát, amely forradalmi tett volt, hanem az utcán. És Petőfi sem a Felsőházban szavalta el, napirendi pont előtti felszólalásaként a Nemzeti dalt. Meg a Tizenkét pontot sem a képviselők terjesztették elő az uralkodónak. Nem, nem – sem az Uniót Erdéllyel! A miniszterelnök szerint még az is elképzelhető, hogy Március tizenötödike csak a mi beteges képzeletünk volt!

Barátaim! Történészek, írók, tudósok, tanárok, filmesek, filozófusok, egyházi emberek, feltalálók, Bartók és Kodály tanítványai – hova jutottunk? Valaha voltunk valakik, és most csak bámuljuk az eseményeket, mint egy nevetséges panoptikum élethű másolatai. Tizenhét év óta jámboran dödögünk és lázadozunk, ahelyett, hogy bevallanánk: elárultuk az értelmet, de helyette nem fedeztünk fel magunkban semmiféle dacos és barbár boldogságot, amellyel segíthettünk volna népünknek. Sőt, mostanra az is kiderült, hogy elfogadtuk a diktatúrában gyökerező demokrácia minden züllöttségét és képmutatását. Sorsfordító könyvekben kellett volna már megírnunk, hogy a demokrácia épp úgy szabadított föl minket, mint a szovjet hadsereg, s ugyanúgy fosztott ki és gyalázott meg mindnyájunkat. 1956 tizenkét napját kivéve, a kétségbeesés lett a mi hagyományunk!

Ma bárhol járunk az országban, mindenki panaszkodik, hogy a Politika holtversenyében kell leélnünk az életünket. Az eldöntetlenség sorvasztó léthelyzetében. A döntetlen jelző helyett használjuk inkább a rosszul, sőt a bűnösen döntő helyzetek fogalomkörét. A rendszerváltás pillanatában azt hittük, hogy a szabadság megigazulása és megváltása jön el.
De nem az jött el!

Az első szabad választáson a vérbírók éppen úgy szavazhattak, mint az agyonlőtt vagy a fölakasztott vértanúk hozzátartozói. Akik 1956. október 25-én, az Országház téren tömeggyilkosságot rendeztek, szabadon járulhattak az urnákhoz. Elmaradt a törvényes, bírósági leszámolás azokkal szemben is, akik zsarolással lelkeket pusztítottak el, s akiknek vér tapadt a kezükhöz. Az ő bőrük megmentésével elvettük megtévedt százezrek megtérésének lehetőségét, s ott hagytuk őket meghasonlásukban: és így növelték, s növelik a tegnapi bűnösök szavazótáborát. A diktatúra minden szennye és szörnyűsége így ömlött át zavartalanul a demokráciába, különösképpen felerősödve az utóbbi öt esztendőben.

Mindenféle válság és tudathasadás ennek a következménye.
A magyar értelmiségiek nagyobbik része ugyanis pontosan tudja, hogy ez az eredendő bűn, ez a válság mára elérte az élet minden területét. Ott csikorog az ország gazdasági teljesítményében, az államháztartás hiányában, az államigazgatás és a közösségi szolgáltatások állapotában, a romló nemzetközi kapcsolatokban, a közösségi és az egyéni züllésekben, a kormány által gerjesztett és megtűrt korrupcióban, az idegrendszert sújtó betegségek egyre növekvő számában.

A hatalmat gyakorló kormány már nem is nagyon rejtegeti azt a szándékát, hogy a magyar lakosság becsapásával elért választási győzelmét legönzőbb módon saját anyagi gyarapodására használja föl. Eközben parlamenti többségét kérkedve és kéjjel mozgósítja kiszolgáltatott népe ellen. Az egészségügy, a kórházak barbár szétdúlása a ma emberét az 1919-es proletárdiktatúra gaztetteire emlékezteti. Ha a terror áldozatainak számát összevetjük a mai cinikus, üzleties intézkedések áldozatainak előre látható számával, akkor a proletárdiktatúra szelídebb korszaknak tűnik a mai dúlásokhoz képest. Ennek a pusztításnak a mértékét nemcsak az egészségügy szétverése adja, hanem a mai kormány minden intézkedése, amelynek nyomán romlik a nemzet többségének életminősége. A felemelkedés helyett milliók kerülnek a lecsúszás pályájára, és sok ezren pedig inkább az önpusztítást választják.

Mit tudunk hazánk megmentésére kiverítékezni magunkból? Csak olyasmit, ami nekünk van. Bátorságot, konok hajthatatlanságot, félresöpörhetetlen érveket. Ehhez azonban kellene egy, a prágai chartásokra emlékeztető értelmiségi csapat, amely Németh László gondolatát követi szigorúan: A szellem embere az, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne… A szellem: rendező nyugtalanság, amely nem tud beletörődni az elszórt tények halmazába, mindig az összefüggéseket keresi.

Ma Magyarországon a legnyilvánvalóbb igazság az, hogy aki értelmiségi és nem vakítja el a félelem, önző érdek vagy valamiféle téveszme, az magában leszámol ezzel a kormánnyal. Úgy is mondhatnánk, hogy aki értelmiséginek tartja magát, nem azonosulhat ezzel a kormánnyal, hanem megtesz mindent annak érdekében, hogy azok a megtévesztett jóhiszeműek, akik még e kormányban hisznek, hasonló következtetésre juthassanak, hisz valójában az ő kezükben van a döntés. Ehhez pedig közgazdászok, tudósok, írók, filmesek, filozófusok, jogászok, tanárok, szociográfusok, tisztességes pénzemberek szükségesek, valamint hitben és képzeletben nagyra nőtt emberek. Ne feledjük: 1848. március tizenötödike azért lehetett máig is legnagyobb erőt sugárzó ünnepünk, mert történelmünkben ez volt az első – de úgy is mondhatnám, hogy az egyetlen – olyan esemény, az egyedüli csoda, amelyben népünk elsősorban a szellem embereire hallgatott.

A létrehozandó autonóm személyiségekből álló testületnek úgy kellene majd működnie, mint egy – jelképesen szólva – szellemi és morális felsőháznak, amelyben rangot az erkölcs, az értelem, a rokonszenv, a nemzeti érdekek egységes védelme ad.

Természetes, hogy a tagjai között éppúgy helyük van a környező országokban s a világ bármely táján élő magyaroknak, mint az itthoniaknak. A természetvédők mintájára legyenek a politikai élet védelmezői; amikor pedig ez kezelhetetlenné válik számukra, akkor magát a politikai életet kell megreformálniuk.

Jelmondatunk szerény, de irányt mutató: Egy nemzet boldogsága inkább függ az emberek jellemétől, mint a kormányzás formájától.

Csoóri Sándor

A Magyar Nemzetben és a Magyar Hírlapban megjelent nyílt levélhez csatlakozók:

Albert Gábor író
Alexa Károly irodalomkritikus
Andrásfalvy Bertalan egyetemi tanár
Balás Béla kaposvári római katolikus püspök
Balogh Ferenc hegedűművész
Barlay Ö. Szabolcs paptanár, művelődéstörténész
Balázs Csaba orvosprofesszor
Bába Iván kisebbségkutató, volt nagykövet
Bábel Balázs Kalocsa-kecskeméti római katolikus érsek
Bánkövi Gyula zeneszerző
Bárdi László Ázsia-kutató
Beke Pál művelődéstörténész
Berecz András népművész
Bíró László Kalocsa-kecskeméti római katolikus segédpüspök
Bíró Zoltán egyetemi tanár
Bogár László közgazdász
Czakó Gábor Csaba író
Csath Magdolna egyetemi tanár
Császár Angéla színművésznő
Cseh Tamás zenész
Csete Ildikó textilművész
Csete György építész
Csomós József Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke
Csókay András idegsebész
Csóti György villamosmérnök, volt nagykövet
Eperjes Károly színművész
Döbrentei Kornél költő
Dudás Károly író, lapszerkesztő, Szabadka
Duray Miklós az MKP alelnöke, Pozsony
Dux László orvosprofesszor
Fabiny Tamás evangélikus püspök
Fasang Árpád zongoraművész, volt UNESCO-nagykövet
Fekete Gyula író
Fekete György orvosprofesszor
Fekete György belsőépítész
Ferenczes István költő, lapszerkesztő, Csíkszereda
Für Lajos egyetemi tanár
Fábry Sándor humorista
Finta József építész
Freund Tamás orvosprofesszor
Fricz Tamás politológus
Garay Mária a Legfelsőbb Bíróság nyugalmazott bírája
Gazsó Ferenc társadalomtudós
Gergely István csíksomlyói római katolikus plébános
Granasztói György történész, volt nagykövet
Gyurkovics Tibor költő
Hankiss Ágnes író, pszichológus
Hegyi Sándor református lelkipásztor, Székelyudvarhely
Herczegh Géza akadémikus
Hódi Sándor pszichológus, Zenta
Illyés Mária művészettörténész
Jankovics Marcell író, filmrendező
Járai Zsigmond közgazdász, az MNB volt elnöke
Jókai Anna író
Kalász Márton költő
Karátson Gábor festőművész, író
Karsai Béla, a Karsai Művek elnöke
Kellermayer Miklós orvosprofesszor
Kisida Elek orvosprofesszor
Kiss-Rigó László szeged-csanádi római katolikus püspök
Klinghammer István egyetemi tanár
Kodolányi Gyula költő, lapszerkesztő
Kopp Mária orvosprofesszor
Kovács István költő, polonista
Kubinyi Anna textilművész
Kukán Ferenc főorvos
Kun Miklós egyetemi tanár
Lányi András filozófus
Lászlóffy Aladár költő, Kolozsvár
Lentner Csaba közgazdász
Lovas István fizikus, egyetemi tanár
Martonyi János egyetemi tanár
Maróth Miklós egyetemi tanár
Mádl Ferenc akadémikus, volt köztársasági elnök
Márfi Gyula veszprémi római katolikus érsek
Mellár Tamás közgazdász
Melocco Miklós szobrászművész
Mezei Katalin költő, könyvkiadó
Morvai Krisztina büntetőjogász
Náray-Szabó Gábor egyetemi tanár
Ódor László iskolaigazgató, volt nagykövet
Orosz János festőművész
Oláh János költő, lapszerkesztő
Papp Lajos orvosprofesszor
Pápai Lajos győri római katolikus püspök
Pitti Katalin operaénekes
Pozsgay Imre egyetemi tanár
Réthelyi Miklós orvosprofesszor
Sára Sándor filmrendező
Schöpflin György egyetemi tanár
Schubert Éva színművész
Schulek Ágoston egyetemi tanár
Skrabski Árpád szociológus, főiskolai tanár
Sótonyi Péter orvosprofesszor
Spányi Antal székesfehérvári római katolikus püspök
Stumpf István egyetemi docens, a Századvég Alapítvány elnöke
Sunyovszky Szilvia színművész
Sylvester Lajos lapszerkesztő, Sepsiszentgyörgy
Szabó István dunamelléki református püspök
Szász Károly közgazdász
Szász Jenő polgármester, Székelyudvarhely
Szekeres Ferenc, a Madrigálkórus alapító karnagya
Szerdahelyi Csongor újságíró
Széles Gábor nagyvállalkozó
Szokolay Sándor zeneszerző
Szőcs Géza költő
Szűrös Mátyás diplomata, volt köztársasági elnök
Takács Klára operaénekes
Tóth Erzsébet költő
Tóth Gábor Sándor fogszakorvos
Tornai József költő
Töröcskei István vezérigazgató
Tőkéczki László történész
Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke
Tringer László orvosprofesszor
Veres András szombathelyi római katolikus püspök
Vida Gábor egyetemi tanár
Vukovics Gabriella jogász, demográfus