Magyar Köztársaság Elnökéhez dr. Sólyom László
Oktatási és Kulturális Miniszterhez dr. Hiller István
Magyar Közvéleményhez

NYÍLT LEVÉL

A MAGYAR ÉRTELMISÉGI DOLGOZÓK JOGAINAK TISZTELETBEN TARTÁSÁÉRT

Kilenc évvel ezelőtt jelent meg a magyar sajtóban egy nyilvános felhívásom arra vonatkozóan, hogy a Művelődési Minisztérium állítsa vissza a Petőfi Irodalmi Múzeum elnevezésében az onnan korábban kivett "Petőfi" nevet. A felhívást petíció követte, amelyet számos magyar értelmiségi is aláírt. Most a politikai vezetéshez és a közvéleményhez fordulok a magyar értelmiségi dolgozók napjainkban súlyosan megsértett jogainak a tiszteletben tartásáért.

A magyar kultúra szerelmeseként - és egyben a magyar irodalom elismert kutatójaként, illetve fordítójaként - megismertettem és megszerettettem Olaszországban számos magyar írót és költőt, így például Petőfi Sándort (egyik fordításom a "János Vitéz" volt), Ady Endrét, Kosztolányit, Kaffka Margitot, Kassák Lajost stb.. Feladatomnak tekintettem ápolni a Magyarországról alkotott képet, a magyar népnek és kultúrának az imázsát. És pontosan azért mert mindezt mindig védtem, most úgy érzem, hogy kötelességem szót emelni az ókori görögök által "polis" -nak hívott politika, illetve "politikai gondolkodás" néhány magyarországi aspektusa ellen.

Ez a demokratikus, európai ország, amelyet a nagy olasz politikus és író, Giuseppe Mazzini (nagy Európa párti és Kossuth Lajos barátja) a "Duna királynője"-ként emlegetett, valójában nem demokratikusan és nem európai módon jár el a dolgozókkal, az alkalmazottakkal, az értelmiséggel szemben.

Kezdve a sort a dolgozók csaknem állandó jelleggel minimálbéren történő foglalkoztatásával, ami valójában nem más, mint a dolgozók jogainak megsértése és egyben a munkáltató kibúvója az államnak fizetendő adók és járulékok alól, folytatva a dolgozók szerzett jogainak a megsértésével (a fizetések megdöbbentő havi csökkentése), egészen az értelmiségi közalkalmazottaknak a néhány óra alatt lezajló azonnali elbocsátásáig.

Közalkalmazottak, köztisztviselők, minisztériumok, kulturális intézmények, múzeumok, iskolák és egyetemek dolgozóit azonnali hatállyal elbocsátják, egyik napról a másikra kerülnek utcára. Mindez, a közvélemény hallgatása mellett zajlik, a szakszervezetek képtelenek megvédeni a munkavállalókat attól, hogy ne fosszák meg őket az egyik legalapvetőbb emberi joguktól: a munkához való jogtól.

Demokratikus európai emberként, Magyarország barátjaként, valamint a magyar irodalom és kultúra külföldi terjesztőjeként emelek hangot a liberális, a demokratikus és európai szellemmel ellentétes eljárásmód ellen, melynek bemutatására példaként hozom fel azt, ami ezekben az órákban számos magyarországi kulturális intézményben zajlik.

Jellemző példaként említhetem a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban történteket, ahol az azonnali, mintegy 36 óra leforgása alatt véghezvitt hirtelen elbocsátás húsz-, harminc- vagy éppen negyvenéveseket érintett, köztük diplomás (főiskolai, egyetemi végzettségűeket), munkaképességük teljében lévő embereket. Ezeket a dolgozókat 36 óra alatt úgy kidobták, mintha nem is állampolgárokról, nem is emberekről lenne szó, hanem elnyűtt tárgyakról. Ez a tömeges, minden kritériumot nélkülöző felmondási hullám leginkább egy lottósorsolásra emlékeztet. Az alkalmazottak úgymond vakon történő elküldésének célja az, hogy eleget tegyenek az eldöntött munkaerő-leépítésnek. Mindez bármilyen áron történhet, akár kihasználva a szimpátia-antipátia, vagy éppen a személyi preferenciák lehetőségét is. Mi olaszok gyakran bíráljuk politikusainkat, de egyetlen olasz vezetőnek sem jutna eszébe, hogy a közszféra alkalmazottait ily módon küldje el. Ráadásul mindenfajta mérlegelés és indok nélkül. És sajnos minderre a törvény lehetőséget nyújt.

Az elbocsátások hírét megelőző napokban az alkalmazottak rettegnek a munkahelyükön és kétségbeesetten néznek körbe, várva, hogy mikor "sújt le" rájuk az azonnali felmondás, éppúgy mintha a hóhér bárdjára várnának. A félelmük óriási, olyannyira, hogy a kollégák közül senki nem mer hangot emelni, mert mindegyikük abban reménykedik, hogy a bárd talán a másikra sújt le. És amikor a vezetőséghez közel álló, leginkább szektához hasonlító, a dolgozókkal macska-egér játékot űző, szűk körű bizottság kétségbe nem vonható döntése alapján elérkezik a felmondás pillanata, mindezt a kollégák magas fokú közönye kíséri: mert a megmaradók, mintegy láncreakcióként, félnek saját helyük elveszítésétől. Nem tehetnek mást, mint fellélegezve hálát adnak az Égnek, hogy mindez nem velük történt.

Manapság úgy tűnik, mintha a magyar politikai vezetést egyfajta erkölcsi és kulturális érzéketlenség irányítaná. Túllépve tehát a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum előbbi, konkrét példáján (amelyhez őszintén szólva családi érzelmeim is kötnek, hisz miért tagadjam, nem bűn, hogy a feleségem pont ebben a Múzeumban dolgozik, minthogy az sem bűn, hogy egy olasz Magyarországon kíván élni: továbbá kulturális kötődéseim is ide húznak, hiszen éveket felölelő Petőfi-kutatásaim és fordításaim jól ismertek mind Magyarországon mind Olaszországban), talán ugyanez az eljárásmód vonatkozik az ország számos kulturális és közigazgatási intézményére. Hangot akarok adni bírálatomnak és tiltakozásomnak egy olyan törvénnyel szemben, mely mindezt lehetővé teszi, és amely elvont fogalomként - lét és család nélkül - kezeli a dolgozókat.

Ezért elhatároztam, hogy a magyar értelmiségi dolgozókkal szemben alkalmazott jogtiprás elleni tiltakozásom, és a dolgozókkal - köztük kollégáimmal - való szolidaritásom jeleként, készen állok visszaadni Magyarországnak a "Szabadság Hőse" (2006) emlékérmet és a Magyar Köztársaság Elnöke Sólyom László kézjegyével ellátott oklevelet, valamint azt a Pro Cultura Hungarica kitüntetést, amelyet a magyar kultúra olaszországi terjesztése érdekében eltöltött harmincéves munkásságom elismeréseként kaptam Magyarországtól.

Nem csupán mint demokrata és európai állampolgár, de még inkább mint a magyar kultúra külföldi terjesztője úgy érzem, most csalódtam Magyarországban. Ennek európai története és kultúrája nem érdemli meg azt, hogy ekkora csorbát szenvedjen az a Jogi kultúra, amelyen egész Európa és az európai népek egymás mellett élése alapul.


Prof. Roberto Ruspanti


az Udinei Tudományegyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének egyetemi tanára;

a "Pro Cultura Hungarica (1993)" kitüntetettje;

a "Szabadság Hőse" (2006) emlékérem tulajdonosa, mert kulturális tevékenységével hozzájárult az 1956-os forradalom emlékének ébrentartásához;

a magyar PEN Club Ady Endre díjának kitüntetettje (1992);

a Magyar Közoktatási Minisztérium és a Magyar Kulturális Minisztérium első díjának nyertese Petőfi Sándor remekművének, a János Vitéznek a fordításáért és olaszországi terjesztéséért (1997).