Nincs könnyű dolga Hoffmann Rózsa oktatási államtitkárnak, hiszen az MSZP az oktatást sem kímélte ’reformjaival’. Tetézi a bajt, hogy ’bentről’ is inkább gáncsolják mint segítik az olyan tudálékos fideszboyok mint Pokorni, akik nagy vehemenciával rohannak neki mindenkinek, akiből hiányzik a kellő alázat Orbán udvartartása iránt.

Pedig hát végre egy olyan gyakorlati szakember került döntéshozó helyzetbe, aki tudja hogy miről beszél. Hoffmann Rózsa nem atyaúristen, és nyilván nem fogja egy csettintéssel megoldani a Hiller, Pokorni féle dilettánsok kavarta káoszt. Már az is nagy dolog, hogy olyan államtitkárunk van, aki látja a bajt, és felfogja annak súlyát.

A liberalizmus teremtette válság az oktatás minden szintjét és aspektusát szétzilálta. Nehéz helyzetben vannak a tanárok, mert a problémák bizonyos szegmenseit eleve nem orvosolhatják. Ilyen pl. a társadalom polarizációja, ami a felsőoktatástól az óvodákig rányomja bélyegét munkájukra.

Az oktatás színvonalát viszont lehet fejleszteni, elsősorban gyökeres szemléletváltással, az oktatás alanyaira fókuszálással. Jelenleg ugyanis a profit dominál, a hangsúly a több tízezer forintos tankönyv csomagokon és szuper tanfolyamokon elsajátítható szupermódszereken van.
Amíg mindenki azon erőlködik, hogy minél többet sajtoljon ki a biztos biznisznek számító oktatásból, addig pont azok vesznek el, akikről az egésznek szólnia kéne, az új generáció.

Egy erős társadalomban, az oktatás a nemzetvédelemhez, pénzügyhöz, közlekedéshez és infrastruktúrához hasonlóan stratégiai terület, ami csak megfelelő társadalmi, azaz állami kontroll mellett működhetne. A liberalizálás ezeken a területeken idővel monopóliumokhoz vezet vagy kiskapukat hoz létre, blokkolva a fejlődést.

A tananyagot, tantervet és tankönyveket az állam felügyelete alá tartozó szigorúan nonprofit szakmai csoportoknak kellene összeállítaniuk, akik az oktatás hatékonysága mellett tekintettel vannak a diákok ésszerű terhelhetőségére is. Sok tankönyv tartalmaz a korosztályhoz mért magas szintű tananyagot, ami a laikusoknak talán imponál, a valódi szakemberek azonban ettől csak elborzadnak, mert a tanulók legtöbbjét megoldhatatlan feladat elé állítják. A felszínes nagyzolás eredménye már a középiskolákban érződik, ugyanis a ’túlméretezett’ tankönyveknek köszönhetően a gyerekek sokszor az alapvető tudásszintet sem tudják elsajátítani. A kevesebb több lenne. Az üzleti jelleg a drága és kevésbé tanulható külföldi nyelvkönyveknél domborodik ki talán leginkább.

Érdemes lenne figyelembe venni szakpszichológusok véleményét is, mert könnyebb a tehetségesebb gyerekeket plusz feladattal ellátni, mint nyűglődni az erőltetett tempó miatt.

Ha egy államapparátus nem tud létrehozni egy optimális oktatási követelményrendszert az ahhoz illeszkedő tantervekkel és tankönyvekkel középiskolákkal bezárólag, akkor képtelen a társadalom irányítására is. A szabadpiacot szakköri szinten is csak felügyelet mellett illene beengedni az általános és középiskolákba.
A központilag kiadott tankönyvcsomag ára töredéke lehetne a jelenlegi feltuningoltnak.

Elengedhetetlen a tanári szakma becsületének helyre állítása. Míg más országokban a tanár elismert és köztiszteletben álló feladatot lát el, addig nálunk a politikai elit bűnbakot kreált az alulfizetett tanárokból, a társadalom alsóbb rétegeibe sorolva őket. Sajnos az értelmiség lebecsülésének Magyarországon hagyománya van, ami az 50-es évekig nyúlik vissza.
A megbecsültség hiányát megsínylette a tanári szakma, ami ma már komoly személyi problémákkal is küzd. Az egzisztenciális túlélésért küzdő tanárok között nem ritka az alkoholista, és nem oktatásba való, akik a feszültségeiket gyakran a gyerekeken vezetik le.
Az oktatás mechanikussá válása miatt a felelősségérzet a diákokért háttérbe szorult, az iskolák ’embertelenebbek’ lettek, ami esetenként tanári összefogáshoz vezethet az egyes tanulókkal szemben (iskolai fasizmus).

A felsőoktatásban még rosszabb a helyzet, mert az összehangoltságot feltételező Bolognai módszer eleve ellentmond a liberalizált kaotikus oktatásnak, ahol a leadott anyag jórészt tanárfüggő. Az egyetemek minél magasabb hallgatói létszámban motiváltak, ami miatt sokszor nem tudják mindenkinek biztosítani az előadásokon vagy szemináriumokon való részvételt. Az egyetemek így gyakorlatilag becsapják hallgatóikat. A profit hajhász ’kimeneti szelekció’, a záróvizsgán rostálja ki a végzős hallgatókat, miután ’végig futtatták’ őket a kurzusokon, bár eleve tudták, hogy nagyrészüknek végül nem adnak diplomát. A záróvizsgán való szűrés magát az egyetemet minősíti, hiszen az évek alatt ott szerzett tudást nullázza le. Komolyabb külföldi egyetemeken a lemorzsolódási arány néhány százalékos, míg a magyar egyetemeken előfordul, hogy ennyien kapnak diplomát. Az átvágáson alapuló felsőoktatási rendszer bár növeli az egyetemek bevételét, másik oldalról viszont jelentős ráfizetés a hallgatóknak és államnak.

A jelen felsőoktatási rendszer a gazdaságtalansága mellett teljesen kiszolgáltatott helyzetbe hozza a hallgatókat, akik sok esetben megalázó módon függnek az oktató szeszélyeitől. Szinte nincs olyan magyar egyetem, ahol ne lennének önkényesen buktató oktatók. A magyar felsőoktatás betegességére utal, hogy sokan a magas bukásarányt tekintélyteremtő tényezőként értelmezik.

Nem ritka az oktatók ittassága, slendrihánsága, ill. a hallgatók bizonyos szolgáltatásainak igénybevétele. Divat a kolléga könyvének ’fikázása’, a ’saját’ könyvből való felkészülés megkövetelése akkor is ha az történetesen nem beszerezhető. Jellemzők a felszínes, nagyzolós előadások, követelmények, az egyszerűbb témakorok túlbonyolítása. Külföldön egy jó oktató a bonyolult dolgokat is képes egyszerűen, közérthetően elmagyarázni, nálunk az egyszerű dolgokat magyarázzák bonyolultan érthetetlenül.

A rektorok elsősorban felfelé helyezkednek, ami miatt a ’gazdátlan’ tanszékekkel elszabadulhat a kocsi. Nem ritka az oktatók és hallgatók közt elmérgesedő viszony, a tanszékeken belüli, vagy más egyetemek tanszékei közti áskálódás.
Pedig mindenkinek egy felé kéne evezni, már csak azért is, mert az EU összefésülésével, vagy inkább összekócolásával, a legnagyobb nevű konkurenciákkal is számolni kell.

Az egyetemeknek nem misztifikált, hanem hasznosítható és versenyképes tudást kellene nyújtaniuk. Nem a hallgatók ellen, hanem azokkal közösen kell küzdeni, hogy minél kevesebben hagyják ott csalódottan az intézményt.
A sikert a jó bementi szelekció és színvonalas oktatás együtt tudja csak biztosítani. Ennek visszacsatolása az alacsony lemorzsolódás, és társadalmilag megbecsült diploma.
Magyarországon jelenleg mindegyik hiányzik.

Ne legyenek illúzióink, fiataljaink jelentős része már kisiskolás kortól az ország elhagyását tervezi, még ha ábrándozás szintjén is, mert nem akarnak itthon ’szívni’.
Nyilván léteznek olyan politikai körök, akik a magyar oktatás és nemzet elsorvasztásában érdekeltek.
A kormánynak viszont élesen el kell határolódnia ezektől, mert ha nem küzd következetesen társadalom és ország erősítéséért, akkor becsapta választóit, elárulta nemzetét.


Across