A felszín alatt

Vidékiként a fővárosba érkezve igencsak meglepett az a jelenség, mely az aluljárókban fogadja az embert.

Mivel naponta többször is utazom metróval, gyakran szembesülök azzal a helyzettel, hogy hajléktalanok, beteg gyermekeknek pénzt gyűjtő, vagy nehéz sorsú embertársaim kéregetnek. Egyrészt felmerül az emberben a kérdés, vajon jó helyen, a megfelelő emberektől várják e a segítséget? Vajon azok az emberek fognak valakit a megélhetési gondjaiból kisegíeni, akik nap mint nap a tömegközlekedést veszik igénybe? Véleményem szerint nem ők a helyes célcsoport a segítségnyújtásra. Mindemellett igencsak bizarr, hogy egy gyermeksegélyező alapítvány az aluljáróban próbál segítséget kérni; honnan tudjam, hogy az adományom tényleg hozzájuk jut-e el? Arról nem is beszélve, hogy egy-egy 100 forintos mit segíthet a több milliós beruházást igénylő berendezések megvásárlásához (igaz azonban, ha mindenki így gondolkodna, még annyi sem gyűlne össze).

Amivel még érdekes foglalkozni, az az emberek reakciója. Én is találkoztam abban a városban, ahonnan származom kéregető emberekkel, és előfordult, hogy begyűjtöttem alkalmanként egy-egy "Fedél nélkül-t", 100 Ft-okért, de Budapesten az embert megrohamozzák, és nem lehet mindig adni. Megfigyelve azokat, akik már hozzászoktak a jelenséghez, én is utánozni kezdtem őket és sietséget tettetve , mintha észre sem venném őket, elfutok mellettük. Néha úgy érzem, mintha az egész jelenség elől próbálnék meg elftni, mintha ez engem nem érintene, kívülálló lennék. Pedig igenis, hogy érint. Ezek az emberek a környezetem, környezetünk részei, és nekik is, nekünk is jobb lenne, ha nem találkoznánk a kartondobozokból épített kuckók látványával az utcán. De ez még messze van.

Végül a nagy kérdés: Meddig tartozik ez a kérdés a társadalmi szerepvállalás, a szolidaritás, a jótékonysági kedv körébe, és mikortól kerül hatóságok kezébe, az ő fennhatóságoukalá ez az ügy. Hiszen az átlagember örül, ha saját magát és a családját megfelelő körülmények között el tudja tartani, ha nincs hiány élelemben, ha ki tudja fizetni a számlákat, ha be tudja iskolázni a gyermekét.

Azok az emberek, akik ezt csak kemény és fáradtságos munka árán tudják csak megvalósítani, és nem kuncsorognak különböző segélyekért (mert ilyen is van szép számmal) igenis elvárhatják másoktól, hogy ők is így tegyenek és ne emeljék fel a kezüket lemondóan, hogy "nekem ez a sorsom, segítsetek!"

Végezetül el szeretném mondani, hogy tudom, hogy világ legfejlettebb országaiban is van hasonló jelenség, és Magyarország igencsak nem közéjük tartozik. De talén ha egy kicsit jobban odafigyaóelnénk a hazai problémákra, ami nem a bevásárlóközpontok hiánya-azok épülnek szép számmal-, akkor a felszín alá nézve meglátnánk az ilyen és hasonló probláémákat. És akkor lehet, hogy egy kicsit átgondonánk, hogy szükség van e példának okáért Művészetek Palotájára vagy kormányzati negyedre. Tudom, tudom,csábítja a turistákat.

Azonban talán megfontolandó lenne először az ittt élő, ezt az országot a hazájuknak tekintő emberek igényeinek kielégítése, nehogy egy szép napon az ország vezetői arra ébredjenek, a Magyar vándor című film-beli jelenethez hasonlóan, hogy eltűnt a nép...
 

Kapcsolódik:

74 ember fagyott meg eddig ezen a télen
Pár évvel ezelőtt történt, hogy egy hajléktalant aki télen bejárt egy kórház alagsorába melegedni kitettek az utcára. Másnap reggel találtak rá a közelben, már nem lehetett rajta segíteni. A hajléktalanok hozzátartoznak mindennapjainkhoz. Már észre sem vesszük őket, vagy haragszunk rájuk mert rontják a városképet. A kormány ezt a gondot is lerázta magáról. Szabad ország vagyunk. A Valahol Európában című film egy gondolata jut eszembe – a nyomor a legnagyobb rabság.