Magyarország visszanyerte a hangját – nyilatkozta augusztus 30-án Orbán Viktor a magyar külképviseletek budapesti értekezletén.
Orbán retorikája valami miatt Antall József néhai miniszterelnök öntelt de erőtlen felszólalásaira emlékeztet, melyekben a világnak szánt szavak jóval az országhatáron belül hullottak le, és csak a saját balközépen belül találtak célba.

A beszédből az mindenesetre kiderül, hogy ha az ország nem is, de Orbán Viktor mindenképpen visszanyerte hangját.

Bátor és szükséges lépés volt az IMF-el szembeni fellépés, de nem elégséges az ország felemeléséhez, úgy hogy korai a vállveregetés. Közel 30-év kellett ahhoz, hogy az ország vezetése kapizsgáljon valamit abból, ami korábban tananyag volt, nevezetesen hogy az IMF a Wall Street trójai falova.
A változás csupán annyi, hogy az IMF mára a nyugat-európai és észak-amerikai oligarchiák pénzügyi eszközévé avanzsálódott.
Magyarország egyértelműen rosszul járt az új szövetségesekkel, hiszen azok lábainál kapott csak helyet.

Simon Peres 2007-ben már megkésve ábrándozhatott Magyarország felvásárlásáról, mivel a nyugati félteke keményen beelőzött. A hazai vállalatokat a vezetőknek fizetett ’privatizációs sikerdíjak’ csábító erejével lenullázták, megszerezve az ellenőrzést az ország ipara, mezőgazdasága, kereskedelme és pénzügyi szektora felett.
Izrael cionista vazallusai esetleg földekért és ingatlanokért marakodhatnak majd, ha a lámpa zöldre vált.

Fentiek talán lehangolónak és provokatívnak tűnnek, de az országban uralkodó termelési és tulajdon viszonyok a még mindig titkolt adósság állománnyal baljós árnyként kúsznak a horizontra, alkonyattá változtatva Orbán napsütéses jövőképét. Sajnos ha tetszik, ha nem.

Természetesen nem keseregni kell, hanem változtatni a dolgokon. Változtatni pedig csak a helyzet letisztázásával, a problémák és teendők pontos meghatározásával lehet.

Antall annak idején éles kirohanásokat intézett a megbukott rendszer kiszolgálói ellen, akik ez idő alatt zavartalanul tették kezüket a gazdaságra, dilettantizmusukkal megpecsételve az ország sorsát.
Ha Orbán komolyan gondolja az ország talpra állítását, akkor a retorika mellett nagy súlyt fektet a jelen gyalázatos helyzet okainak feltárására, azok megszüntetésére, még mielőtt bármibe belefogna. És itt nem kis dolgokról van szó, hanem annak az elfuserált rendszerváltásnak a kritikus elemzéséről, aminek ő is részese volt.
Nem bűnbakokat kell keresni, hanem a valódi felelősöket kell megtalálni és elszámoltatni, és persze tanulni a hibákból. És felelősségre vonásra nem a bosszú, hanem a rend és törvényesség helyreállítása miatt van szükség, mert egy valódi demokratikus köztársaságban ezek jelentik az alapot. (A demokratikus szót nem szeretik a Wall Streeten, mert a társadalmi kontroll korlátozza az oligarchiák hatalmát – az USA-ban soha nem volt és most sincs demokratizmus – hivatalosan sem.)

Horthy Miklós és Kádár János azért voltak sikeres politikusok (az ő idejükben a sikerességet elsősorban a külföldi és nem a hazai tekintély jelentette, bár nekik mindkettő megvolt) mert az ország érdekeit érvényesíteni tudták a nagyhatalmakéval szemben. Ahhoz hogy ezt megtehessék, egy saját lábon is megállni képes gazdaságot kellett létrehozniuk.
Ezt az önálló gazdaságot adta el az idegen erőket kiszolgáló MSZP.

Itt most nem békítgető, közvetítgető centralizmusra van szükség, hanem ésszerű radikalizmusra, mert az országot belülről emésztő rothadt részt ki kell metszeni, mielőtt bármibe belefogna az ország. (Kérdés hogy ez a metszés mennyire vágna a Fideszbe)

Külpolitikailag nem árt tisztában lenni azzal, hogy Magyarországnak nem az arab világ vagy Szlovákia az ellensége, hanem akik gazdaságilag zsigerelik ki, akik azért cuccoltak ide, mert itt éhbérért is lehet dolgoztatni, meg könnyű hülyét csinálni a korrupt politikusokból. Úgyhogy Orbánnak ideje lenne képbe kerülnie, mert a nagy arc önmagában irritáló, még olyan ismerősökkel a háttérben is, mint dablju Bushék. (Gyurcsány Blair-nél puncsoskodott anno, Ficoék mégis könnyedén alázták.)

Orbán azt is elárulhatná végre az oly gyakran hivatkozott új világrendről, hogy a Bilderberges, a cionista, a ’sárga veszedelmes’ vagy valami egyéb változatára gondol.
Az előbbi kettő esetében mindenképpen óvatosságra int, hogy Ázsia és Dél Amerika sőt Afrika is egyre inkább magára talál.
Az utóbbi időben mintha azon országok lennének fejlődőképesebbek, melyek kívül esnek, vagy ne adj isten ellen mernek szegülni az USA és szövetségesei hatáskörének. Lehet hogy az USA által bekínált mézes csupor egyeseknél inkább ragad mint táplál?

Magyarország Kádár ideje alatt a világ számos országával tartott fenn jó kapcsolatot, politikai hovatartozástól függetlenül. Antallék a kapcsolatokat leredukálták a nyugati féltekére. Ma már egyértelmű, hogy ez volt az egyik legostobább döntésük. Az ország most gyenge lábakon áll mind a belső potenciálját, mind külső kapcsolatait illetően.
Egyetlen járható útnak a társadalom tagjainak erkölcsi, jogi, és anyagi megerősítése látszik, aztán alulról táplálva talán beérik a gyümölcs (legyen mondjuk narancs). Azt kéne tehát kikényszeríteni a hazai és külföldi vállalatoktól, ill. az állam büdzséjétől, hogy hagyják már kicsit kikapcsolódni is az ittélőket, és ne csak a profitról szóljon minden,  mert Churchill szavaival élve az adók általi fellendülés olyan, mintha az ember vödörben állva annak fogantyúját húzva akarna felemelkedni.

Számolni kell azzal is, hogy egyik nyugati befektető sem fog önként lemondani arról az előnyéről amit itt kiharcolt, és az ország gazdasági erősödése súrlódásokat eredményezhet olyan gazdasági nagyhatalmakkal mint pl. Németország, melynek egyik katalizátora lettünk.

A gyarmatosító jellegű globalizáció jelenleg válságból válságba bukdácsol, de gyengülése ellenére a láncokat mindenkinek magának kell leráznia, azok maguktól nem hullnak le.
Nem kiugrásról, hanem az egyenlő státusz kiharcolásáról van szó, mind jogi, mind életkörülmények tekintetében.
Ehhez kell elég erősnek lennie az ország vezetésének, és a társadalomnak.


Across