Nektek - Magyaroknak és ivadékaitoknak - nem szabad semmit

Nincs tíz esztendeje még, hogy Pozsonyban, egy nemzetközi kongresszuson magyar nyelven üdvözöltem a közönséget. Bár, mondták, hogy meg ne szólaljak magyarul, azt nekem nem szabad, de nem vettem komolyan, mert tudtam, hogy 90 %-a a közönségnek ért magyarul. A tolmácsnak már a kongresszus időpontja előtt egy hónappal, előre leadtam az előadásom szövegét, aki lefordította szlovák nyelvre és a kongresszuson felolvasta. Nekem, más dolgom nem lévén, mert egyetlen szót sem értettem a szlovák nyelvből, csak álltam a közönség előtt, a tolmács mellett, és olykor sejtve, hol is tarthat az előadásom anyagában, csak mosolyintottam egyet-egyet. Kínos volt.

Aztán jött a "feketeleves"a két magyarul elmondott mondatom miatt. Meghívásom volt az állófogadásra, és nem engedtek be, de ki sem engedtek az épületből. Ez, utóbbi volt a kínosabb, mert úgy sem volt kedvem koccintani a szlovák "csapattal". Mivel a kongresszus előtt két héttel az egyik ismerős újságíró hölgy felajánlotta a vendéglátását, és megbeszéltük, hogy nála alszom, majd másnap együtt visszamegyünk a kétnapos konferenciára, ezért telefonálni szerettem volna, hogy nem engednek ki az épületből, ezért nem alszom nála, de a telefonálás sem jött össze. Nem kaptam vacsorát sem. Persze, vittem magammal szendvicseket, termoszban kávét, mert gondoltam, hátha nem biztos a vendéglátás. Az éheztetés ezért aztán nem jött be.
A tolmács barátom ideges volt. Csak akkor nyugodott meg, amikor látta, hogy látványosan leterítettem a csallóközi származású magyar édesanyám által hímzett kis terítővel a folyosón lévő dohányzóasztalkát, majd nyugodtan, ízlésesen megterítettem magamnak, és jóízűen falatoztam a magyarországról hozott kolbászos szendvicseimet, amelyeknek természetesen finom, nyálcsorgató illatukat nem lehetett nem érzékelni azoknak, akik arra jártak. Minden kellemetlenségemet kompenzált az, hogy megszólaltam magyar nyelven Pozsonyban és Magyarországról vitt ételt ettem. Sőt, magyar vizet ittam, majd összepakoltam a maradék szendvicsemet a magyar mintájú hímzett terítőbe - gondolván: jó lesz az még másnap - és eltettem a táskámba. Kávézós ember lévén, a termoszomból kiöntöttem a kávét a termosz fedelébe és megittam az otthon kifőzött kávém felét. Ezután, remekül érezve magamat, hátra dőltem a széken és rágyújtottam a magyarországi cigarettámra.

Másnap, néhány emelettel feljebb, kimentem a folyosóra, és az előző napi étkezésemhez hasonló körülményeket teremtve, megreggeliztem. Közben, arra jött egy amerikai fiatal úr, akiről látszott, hogy előadást fog tartani, majd a köszönés után eltünt a liftben.

Felöltöztem és lementem az előadóterembe. Az előző napi helyemre ültem, mellettem ült a fiatal amerikai úr. Egy videokazettát tartott a kezében, majd mutatta nekem. Biztos voltam benne, hogy ez lesz az előadásának egy részlete. Ezért, hogy én is mutassak neki valamit, elővettem az egyik kis kiadott könyvemet, amelyben többek között angol szöveg is volt. Kinyitottam ott, és átadtam neki a könyvecskét. Olvasta. Egyszerre ordítozást hallottam szlovákul. Aki előző nap elnökölt, a mikrofonba kiabálva és csúnyán rám nézve beszélt hozzám. Egy kukkot nem értettem a mondandójából, nem értettem mi az, ami nem tetszik neki velem kapcsolatban. Felálltam, a közönség felé fordultam, és magyarul csak annyit mondtam: "Kérek egy tolmácsot." Szóltak szlovákul a kiabálós uriembernek, hogy tolmácsot kérek.
Percek teltek el, mire előkerült egy tolmács, akitől megkérdeztem - magyarul természetesen -, hogy mi a gond. Nekem csak annyit mondott, hogy máshova kell ülnöm, és felvezetett oda, ahova ülnöm kellett. Érdekes volt, mert messziről integetett egy idős úr, hogy mellé ültessenek. Még le sem ültem, az idős úr megfogta a két kezemet, felemelte az ö két kezével együtt, majd az elnök felé kiabált hosszasan, amiből csak annyit értettem, hogy "Szolidaritás". Amikor leültünk, magyarul elmondta, hogy közölte az elnökkel, hogy az egész közönség szolidaritást vállal velem.

Ekkor döbbentem igazán rá, hogy itt, politikai játszma "eszköze" lettem és nagy a valószínűsége, hogy veszélyben vagyok. Mivel nyugodt voltam, talán ez, irritálhatta a szlovák elnököt. Közben megérkezett valaki, akinek a nevét nem jegyeztem meg. Egy "uriember", aki a mikrofonhoz lépett, és beszélt, beszélt, beszélt szlovákul. Nekem. Bele a szemembe. A hátam mögött megszólalt egy úr, aki bemutatkozott, és megkért arra magyarul, hogy ne forduljak meg, vigyázzak az arcrezdüléseimre, és nehogy reagáljak. Ő fordította, hogy mit mondott nekem Mecsiár embere. A lényege: Bebizonyította nekem a szlovák zászló szimbolikája ürügyén, hogy a szlovák szellem a világszellem, és a magyar szellem pedig a béka segge alatt van. (Bocsánat a kifejezésért, így fordították.)

Megaláztak. Rajtam keresztül a magyarságot és Magyarországot. Ha valaki került hasonló szituációba, az ismeri az érzést. Azt az "érzést" el kell tudni viselni minden hang és valóban minden arcrezdülés nélkül. Főleg akkor, amikor tudatában van az ember annak, hogy egy olyan ember ül mellette, aki két ország tudományos akadémiájának tagja, és szolidaritást vállalt velem, a magyarsággal, a többi, jelen lévő, nem magyarországi magyarral együtt. Kimondatlanul is éreztem a védelemgyűrűt.

Vége lett a szónoklatnak. Mély csönd. Az "ember" elment. Csak azért jött, hogy megalázza a magyarokat.

Folytatódott az előadás-sorozat. A New Yorkból jött fiatal uriember, és a mellettem ülő, szolidaritást nyíltan vállaló tudós nem tarthatta meg az előadását. Nem engedélyezték nekik. Egy hölgy gitárral lépett a dobogóra. Szlovákul énekelte az "Akácos út" című dalunkat, de előtte szlovákul mondta a mikrofonba (Ezt is fordították.), hogy kompenzációnak szánja.

A közönség pedig végig dúdolta a dalt.

Szünet lett. Megláttam az újságírónőt, akit nem tudtam értesíteni előző este. Odamentem hozzá, de a mai napig nem beszéltük meg a történteket. A szünetben egy fiatalember odajött hozzám. Megállt előttem, majd jó hangosan, hogy mindenki hallja, nekem szegezte a kérdését:

"Tudja-e, hogy Magyarország kikkel határos?!"
Levegőt sem tudtam venni, máris megválaszolta:
"MAGYAROKKAL!" - mondta, és jól a szemembe nézve folytatta: -"Hát, ezt üzenem mindenkinek haza!"

Egyértelmű volt számomra, hogy nem csak a szlovákiai magyarokra gondolt, hanem a határon túli magyarság egészére. Abban a pillanatban megéreztem, de a két nap alatt megtapasztaltam, hogy az anyaország magyarjai - akár kérés nélkül is - számíthatnak a külhoni magyarokra, ha éppen bajba kerülnek.

Megjegyzem, nem kaptam engedélyt az épület elhagyására. Egy emigráns magyar ember és a tolmács barátom "mentett haza, Magyarországra".

Visszapörgetve az időt, arra a megállapításra jutottam, amennyiben nem történt volna előzetesen már hasonló - a pozsonyihoz mérten közel sem azononos - esemény velem Szlovákiában, akkor nem tudtam volna érzelmi reakció és megszólalás nélkül megállni az előzőleg megírt megaláztatást. Történt előzőleg, hogy egy társaságban beszélgettünk, a Duna szlovákiai partján lévő községben, magyar nyelven. Egyszer csak odajött egy ember, aki szlovákul beszélt. Mivel a társaság teljes figyelmet szentelt a szlovákul beszélő embernek, hosszabb idő elteltével megkérdeztem magyarul: "Miről folyik az eszmecsere?". Vendégként jogosnak tartottam a kérdést. Válaszként a meghívóm odasúgta: "Hallgass, meg ne szólalj még egyszer magyarul, amíg itt van ez az ember!". Azonnal rájöttem, miről van szó, ugyanis az "ember" végigmért lesújtó pillantással, és gunyoros arckifejezéssel mondott valamit szlovákul, amit azóta sem fordítottak le nekem. Ezután félre hívott az ísmerősöm.
Négyszemközt elmagyarázta nekem, hogy amikor néhány szlovákiai magyar - magyar nyelven - beszélget, és odamegy egy szlovák, kötelességük csak szlovákul beszélni tovább. Hiába vagyok vendég, én ilyenkor senki vagyok, mert magyar vagyok; és jegyezzem meg, a szlovákok Szlovákia területén azt tehetnek velem, a magyarokkal, amit jókedvük-rosszkedvük diktál. Nos, ezt a sokkhatást nem tudtam kivédeni önmagamban érzelmi kitörés nélkül, nem tudtam visszafojtani, de annyit előzőleg megtettem, hogy elvonultam a társaságtól. Amikor egyedül maradtam, szinte fizikai fájdalmat érezve lelkemben, a megsemmisítés és megsemmisülés történetiségének sűrítménye "hogyazannyában", és a tehetetlenség miatti zokogásban tört fel belőlem.

Ezek után tudtam, hogy Pozsonyban, az oroszlán barlangjában, a szlovák zászló szimbolizmusának provokatív - a magyarokat elméletben megsemmisítő magyarázata közben -, és azt követően, még egy szemvillanást sem engedhetek meg magamnak reagálásképp'. Beláthatalan következményei lettek volna úgy rám nézve, mint az ott lévő külhoni magyarokra nézve. Haza érve, gondoltam, hogy elmondom a történteket, de felmérve az akkori politikai szférát, nem volt kinek.

Kilenc esztendő után, amikor már az Európai Unió tagállama Magyarország és Szlovákia, amikor fokozottan megtörténhetnek megalázó incidensek magyarokkal, magyarországi diákcsportokkal, tanáraikkal azért, mert magyar nyelven beszél a tanár a kiránduláson Szlovákiában a saját, magyar diákjaihoz, úgy vélem, nem hallgathatok.
 

Szőnyi Bartalos Mária
Komárom-Szőny, 2006. május 21